Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Családi Krónika

ben, megrekedt, mint a vízben úszó farönk, ha gáthoz ér. A kimondott és ki něm mondott szavak, gondolatok egymásra rakódtak bennem is. Pörsi néni, amikor István nagyapjáról mesélt, jobb kezével a térdére ütött, ha Szűcs József nevét kimondta. Mintha minden alkalommal külön agyon akarta volna ütni még az emlékét is. „Rossz ember volt az, fiam, gonosz ember volt az. Pokolra való. Oda is küldte az Úristen." „Miért haragszik olyan nagyon Szűcs Józsefre? Miért haragszik egy halottra?" — kérdeztem Pörsi nénitől. Kicsi, összeaszott madárfejét mérgesen felkapta, s úgy vágta oda: „Mondtam már — rossz ember volt! Meghalni se tudott tisztességesen. Úgy döglött meg, mint egy disznó." — Nem válaszolsz? István hangjára Pörsi néni összeaszott alakja elúszik az ablak felé, szertefoszlik, semmivé porlad. — Nem — mondom. — Nem válaszolok. Az előbbi kérdésedre nem tudom a választ. Nagyanyád magával vitte, s most ott őrzi a szülével együtt a közös sírban. Onnan pedig semmi titok nem jő fel erre a világra. Tudod, arra lent, mifelénk mélyre temetik a halottakat. — Milyen mélyre? — Mélyre. Két ásónyélhossznyira. — Milyen hosszú egy ásónyél? — Kinek-kinek a termete szerint változik. — A sír mélye is... — Az is. — Mondj még valamit a nagyanyámról — mondja István rövid töprengés után. Talán a sír mélysége és a lapátnyél hossza körül járnak a gondolatai. Talán... A sötétben csak a hangja után tudom, hogy merre van a szobában. Mit mondjak még? Ami maradt, egyetlen mondatba is belefér. — 1947. január 27-én halt meg. — Nagyon fiatalon. — Igen ... Gyomorrákban. — Micsoda?! — így mondták... December elején még bevitték szekéren a kórházba, de karácsonyra ki is adták. A szekeret megrakták szalmával, pokrócot terítettek rá, abba fektették, s dunyhával takarták be. Vágó Lajos, a nagybátyád hajtotta a lovakat. Akkor még élt. 241