Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Káin

— Várhatnátok holnapig. — Én várnék, de nekem is parancsolnak. A katona megigazította a vállán a puskát. Nagyon meleg volt. A katona lehajolt, felszedett a földről néhány kalászt, tenyerében szétmorzsolta, lefújta a polyvát, s a tiszta szemeket a markából a szájába öntötte. A férfi nézte a katonát, ahogy fogaival lassan őrli a búzaszemeket. — Éhes vagy? — kérdezte tőle. A katona bólintott. A férfi lehajolt, a kosárból kivette a kenyeret, a szalonnát, s a katona elé tette. — Gyere, egyél — mondta a katonának. A katona a puskát a fa törzséhez támasztotta, és szelt a kenyérből. A szalonnát a kenyérre tette, nagyujjával rászorította, s egy darabot leszelt belőle. A férfi nézte a katonát, ahogy eszik. Pontosan úgy tartotta a kenyeret s a szalonnát, ahogy András bácsi, vagy ahogy akárhány más parasztember, akit ismert. S ő maga is így evett. így ettek az orosz parasztok, s a lengyelek is. Látta, emlékezett rá. — Mehetnénk — mondta a komisszár. — Nem — mondta a férfi —, nem megyek. — Értelek én — mondta a komisszár —, értelek én, de semmit se tehetek. Menned kell. Megkaptad a cédulát. — De miért? Azt mondja meg. Miért vagyok én rosszabb, mint akárki más?! — Nemcsak neked kell menned. — A többiek se bűnösek, én se követtem el semmit. S ha mégis! Hát ki az, aki így ítélkezhet felettünk! S kitől kapott jogot az ítélkezésre? Miféle törvény szerint forgatnak ki mindenünkből? Ezt mondja meg. Az öreg a férfi elé lépett. — Csillapodj — mondta halkan. — Ha ellenkezel, csak még rosszabb lesz. — Mindegy — mondta a férfi —, nekem már mindegy. — Nem, fiam. Sohase lehet mindegy. Élni kell. Akárhogy, de élni kell. A föld itt marad. — Menjünk — mondta a komisszár. A katona felállt, elvette a puskát a fától. A férfi a komisszárra, majd a katonára nézett. 218