Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Káin

vállamra emelem, és elindulok fel a dombra, hogy az oltárra helyezzem. Csodálatosak ezek a pillanatok. Minden mozdulat örömöt hoz, minden lépés az Úr szeretetének, végtelen jóságának udvarához visz közelebb. A kévét az oltárra fektetem, mintha aranyból volna, ragyog a nap rázuhogó sugaraiban. Sokáig gyönyörködöm a látványban, majd elindulok megint a rozs tábla felé, hogy a rozsból is kévét kössek. A rozstáblából is a legszebb kalászokat válogatom ki, kötöm kévébe, s a kévével felmegyek az oltárhoz. A másik dombon, itt mellettem, az öcsém áll; egy szép, fehér gyapjas bárány hever a lába előtt. Az oltárra száraz fahasábokat rak, hogy jó erős tűz keletkezzen. Megvárom, amíg elvégzi a munkáját, hogy az áldozati tüzet egyszerre gyújthassuk meg, amikor a nap az ég közepére ér..." ...Amikor a nap az ég közepére ért, letette a kaszát. Szép, hosszú rendet vágott. András bácsi, aki a markot szedte utána, ugyancsak elmaradt. Szembefordult az öreggel, s maga is hozzálátott, hogy a levágott búzát marokba szedje. — Bizony ez már nem az én derekamnak való — szólt az öreg, mikor összetalálkoztak a rend közepén. — Megebédelhetnénk — mondta a férfi. Az öreg fölemelte a fejét, megnézte, hol áll a nap, és bólintott. — Itt az ideje. A sarlót és a kaszát a rend szélére fektették, s elindultak a föld végén álló akácfa felé. — Ha így haladunk, estére meg is leszünk — mondta az öreg. — Az jó lenne — mondta a férfi. Leültek a fa alá, a férfi a kosárból kendőbe kötött kenyeret és szalonnát tett az öreg elé, majd néhány zöldpaprikát, sót és két kést. Az öreg szelt a kenyérből, a szalonnából, elvett egy zöldpaprikát, és enni kezdett. A férfi is vágott kenyeret és szalonnát. Az öreg lassan evett, apró szelet szalonnákat vágva. A férfi valamivel mohóbban és valamivel nagyobb darabokban fogyasztotta az ételt. — Szép tarlót vágsz — mondta az öreg. — Alacsony, egyenletes. Nem felejtettél el kaszálni. 216