Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Káin

— Hanem én innen el nem megyek, András bátyám. Nem én! Inkább megdöglök, de nem megyek el. Az öreg lefújta ujjairól a port, kezét a nadrágjába törölte, s a mellette fekvő férfira nézett. — Apáddal tizenkilencben együtt verekedtünk. Ott voltam, mikor meghalt. Mikor az öcsédet vitték el, azt is láttam. Most meg itt vagyok. Még mindig. De azt nem tudom, hogy itt halok-e meg. — Nem megyek! Nem és nem! Elég volt. Elegem volt abból, hogy mindig valaki más döntsön helyettem. — Csendesedj, fiam. A szegény embert nem szokták megkérdezni, hogy mit akar. A szegény embernek parancsolni szoktak. A férfi felült, szemét az öregre szegezte. — András bátyám, kérdeznék én valamit. — Kérdezz csak. — Apámat tizenkilencben agyonlőtték. Az öcsémet meg negyvenötben. Anyámat egy hete temettük el. Minket kineveztek háborús bűnösöknek, teljes jogfosztással. Elveszik a földet tőlünk, a házat, mindent. Kitelepítenek bennünket. Miféle igazság ez, András bátyám? Mennyivel vagyunk mi bűnösebbek, mint a többi népek? — Csak annyival, fiam, amennyivel gyöngébbek vagyunk. Igazságuk csak az erőseknek van. — Miféle igazság az, ami nyomorúságot hoz az emberekre? Tegnap én is megkaptam a cédulát. Vinni akarnak. — Tudom — mondta az öreg. — De én nem megyek! — Elvisznek. Az öreg felállt. Vette a korsót, és ivott néhány korty vizet. — Gyere — mondta —, délig még levágunk egy rendet. A férfi fölemelte a kaszát, s az öreg után ballagott. A búzatábla széléhez ért, s leszakított egy kalászt... ,,...A búzatábla széléhez érek, s leszakítok egy kalászt. Az első után a másodikat s a harmadikat. A leszakított kalászokat a földre rakom egy halomra. Szép, hosszúra nőtt, telt szemű kalászokat válogatok, s mikor összegyűlik egy kévére való, kötelet sodrok a hosszú szalmájú búzából, s a leszakított kalászokat kévébe kötöm. A kévét a jobb 215