Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Káin

gázol a vízbe, tenyerével merít a folyóból, s ő is az arcára locsolja. Aztán elindulunk mind a ketten a magunk útján, ő a juhaihoz, hogy kiválassza a legszebbet juhainak első fajzásából, én pedig a búzaföldre megyek, s én is kiválasztom a legszebb, legérettebb kalászokat. A kalászokat kévébe kötöm, s felviszem a dombra..." ...A kalászokat kévébe kötötte, s felvitte a dombra. András bácsi a fa árnyékából nézte, hogy dolgozik, s eszébe jutott, hogy régen, mikor még fiatal volt, maga is ilyen könnyedén rakta egymásra a dombon a búzakévéket. De az nagyon régen volt. Azóta két háborút küldött az Isten a világra, két rettenetes háborút, amelyben csak vesztesek voltak. A férfi az utolsó felkötött kévét is a félkeresztbe tette, majd lassan odaballagott a fa árnyékába, ahol az öreg ült. — Elfáradtál? — kérdezte az öreg. — Egy kicsit. Régen nem arattam. — Igaz — mondta az öreg. — És ki tudja, mikor aratunk megint. A férfi fölemelte az agyagkorsót, s ivott belőle. — Nem éhes még, András bátyám? — Nem, fiam. Én már ritkán éhezek meg. -Én meg mostanában mindig csak ennék. — Éheztél eleget öt évig. — Mi lesz itt, András bátyám? — Nem tudom, fiam. Viszik a népet le is, föl is. A földet meg elveszik. Azt mondják, az állatokat is. A háborús bűnök miatt. Merthogy mi csináltuk a háborút. — Mi? — Azt mondják. — András bátyám is? — Láthatod. — De András bátyám tizenkilencben vöröskatona volt. — Az tizenkilencben volt. Most meg negyvenhét van. És ez nagy különbség. Az öreg fölemelt egy száraz rögöt, és lassan szétmorzsolta az ujjai között. A férfi hanyatt dőlt a füvön, és nézte az akácfa föléje boruló lombját. 214