Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Káin

Nehéz köveket cipelek, hogy szép áldozati oltárt építhessek a dombra. Örömmel, igaz szívvel dolgozom, arcomat ellepi a veríték, nehéz cseppek gördülnek le a homlokomról, s a füvek közé hullnak, ahol elvegyülnek az égi harmattal, amely a füvek hegyén ragyog. Lassan készül az oltár, növekszik, ahogy összeillesztem a köveket. Növekszik, mintha a kelő nap sugarai emelnék. Kezemben tartom a követ, leteszem, s megfordulok..." ...Kezében tartotta a követ, letette, s megfordult. Mikor újra kiért a templomból, egy pillanatra elvakulva állt meg a ragyogásban, s csak akkor indult tovább, mikor szeme hozzászokott a fényhez. Az egyik ház előtt öreg, nagy bajszú ember állt. Fején kalap, lábán csizma. Összehúzott szemmel nézte a feléje tartó férfit. — Jó reggelt, András bátyám — köszönt a férfi az öregre. Az öreg felemelte a fejét, s alaposan megnézte a jövevényt. A hangját ismerősnek találta, de vonásait nem. — Jó reggelt neked is, fiam — köszönt vissza, s újra megnézte a férfit. A férfi az öreg hangjából megérezte, hogy nem ismerte meg. Közelebb lépett. Az öreg is megmozdult, tétován, keresőn, emlékeiben kutatva. A férfinak ekkor valami vidámság villant a szemében, egy gyerekkori emlék, s már mondta is: — Egy furkó, fél furkó, másfél furkó, hány furkó? Az öreg felkapta a fejét, s rávágta: — Másfél furkó! Aztán egy ideig csendben álltak, s az öreg halkan megszólalt: — Csakugyan te vagy az? Csakugyan! Hazahozott az Isten. — Haza — mondta a férfi. — Hát akkor menjünk — mondta az öreg, s elindult, kicsiket lépve a férfi mellett. — Megváltoztál — mondta az öreg. — Öt év nagy idő. — Bizony az. Öt év nagy idő. — Az öcsém? — kérdezte a férfi. Az öreg előbbre lépett, mintha valamit ki akart volna kerülni. — Majd otthon, nálatok — mondta. — S anyám? 211