Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Káin

S eszébe jutott az is, hogy milyen szép volt ez a templom. A harangok zúgása, a zúgás utáni csend s az ének, amely szinte megemelte a kupolát. S most nézte, nézte a semmit, a pusztulást, a szennyet. Aztán lassan odament a szétlőtt Úr asztalához, átlépett a félig kidőlt és furcsán összetekeredett vaskorláton, amely korábban körülfogta az Úr asztalát, s lenézett a lába előtt heverő márványasztal maradványaira. Itt kereszteltek meg, gondolta, itt, ezen a helyen. Itt adtak nevet nekem, emberi nevet, hogy viseljem, míg élek. Egy nevet a sok közül. Ezek a kövek voltak a legnémább tanúk, s most darabokra törve hevernek a szemét között. Úgy érezte, mintha a neve is darabokra hullt volna, mintha elveszett volna, mintha újra névtelenné vált volna. Emberré, akinek volt neve, s akitől azt elvették ismeretlen erők, ismeretlen hatalmak. Lassan lehajolt, és felemelt egy követ... ,,... Lassan lehajolok, és felemelek egy követ. A kő felülete érdes, érzem a pórusait az ujjam hegyén. Súlyos kő ez, olyan, amit nehéz a helyéből kimozdítani. Erő kell hozzá, kemény férfierő, ha valaki odább akarja vinni. Én erős vagyok, mint minden földművelő, és mint minden igazi férfi, aki sokat dolgozik, akinek a munka nem fáradság, hanem kielégülés, öröm. Fölemelem a követ, s a domb tetejére állítom. Ahogy kiegyenesítem a derekamat, s a fejemet fölemelem, lelátok a domb alá, ahol a búza- és rozstáblák ringanak az ébredő szélben. Ha megfordulok, akkor a folyót látom, s a folyó partján a karámokat, ahol a juhok már éhesen bégetnek. A folyó ilyen messziről nézve olyan, mintha mozdulatlan lenne, akárha a zöld fűre szalagot terítenek. Mindezt tudom, hogy így van, ha nem nézek is oda. Tudom, hogy az öcsém most ébred fel, megrázza fejét, hogy a szemébe csüngő rakoncátlan hajfürtöket eligazítsa. Anyám már a reggelit készíti, apám hallgatva ül egy kövön, és valamin töpreng. Én pedig az első kő mellé új köveket rakok, mert az aratás reggele köszöntött rám, s én a termés legelejét az Úrnak szentelem; a Mindenhatónak, aki megöntözte langyos, csendes esővel a barázdákat, aki erre fordította a nap tündöklő arcát, aki megérlelte a búzát és a rozsot. Öt illeti a hála, őt illeti a termés eleje. 210