Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Káin

ment, nem érzett örömöt, csak valami végtelen fáradtságot. Legszívesebben lerogyott volna valamelyik bokor tövébe, hogy aludjon, hogy aludjon hosszan, végtelenül hosszan, napokon és éjszakákon át. De nem rogyott a bokrok alá, hanem továbbment a poros úton a falu felé, amely feketén állt a felkelő nap aranyában. A falu még csendes volt, mikor beért az első utcába, csendes volt, pihent még, nem mozdult, nem ébredezett. Csak egy-két éberebb kutya fogadta halk vakkantással az érkezőt, ő pedig ment a házak előtt, amelyeket nem fogtak körül kerítések, mert a háborúban a kerítések mind elégtek. Nézte az ismerős utcát, nézte az ismerős házakat. Mindent ismert, ami körülötte volt, s mégis minden idegennek tűnt előtte. A templom előtt megállt, fejét fölemelte, és a szétlőtt tornyot nézte. Kölyök korában feljárt a harangozóval, s örült, ha a kisharang kötelét megfoghatta. Most a torony helyén az üres ég fénylett felhőtlenül, hajnalkéken. A harangok hiányzó kongása lüktetett fülében. A templom ajtaja hiányzott, a bejárat szürke torka álmosan bámulta a sovány férfit. A csonka torony halvány árnyékot vetett a férfira, aki ott állt, szemben a kelő nappal. Percek múltak el, a csend és a mozdulatlanság percei. Azután a férfi, mint aki meggondolta magát, elindult be a templomba. Mikor túljutott a homályos előcsarnokon, megállt, és tekintetét végighordozta a szürke boltíveken, amelyek hosszú, méltóságos ívben találkoztak a magasban. A kupola bal oldalát gránát szakította át, s a gránát szakajtotta résen belátszott az ég kékje, s a nap egy sugara is beszökött a félhomályba. A szószék jobb oldalán levő ablakot is találat érte, s egy lövedék darabokra törte az Úr asztalát. A templomban nem volt egyetlenegy pad sem. Nyilván eltüzelték a katonák. Annál több szalma, lótrágya, félig elégett fahasáb és különféle törmelék, üveg és paladarab hevert iszonyú összevisszaságban a kőpadlón. A bejárat feletti karzaton az orgona sípjait is kitépték; a hosszú ónsípok összelapítva hevertek a többi szemét között. A férfi lehajolt, felemelte az egyik sípot, és belefújt. A síp hangja idegenül verődött vissza a falakról. Mintha távoli jajkiáltás hangzott volna. A férfi egy ideig még a kezében tartotta a csonka, horpadt orgonasípot, aztán a falnak támasztotta. Eszébe jutott, hogy valamikor a rektor úr milyen csodálatosan játszotta a zsoltárokat. Vajon él-e még? 209