Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - A király

A királlyal a kisfiún kívül senki sem törődött. De a kisfiú mindennap eljött hozzá, kitisztította a tűzhelyet, gallyakat tördelt és befűtött. Utána leült a padra, és nézte a beteg királyt. Néha kérdezett tőle valamit, de a király csak ritkán válaszolt. Karácsonyra elmúlt a láza. A király felkelt az ágyból, de még nem ment ki az utcára. A kisfiú eljött hozzá, tüzet rakott, s leült a padra. — Nagyon hideg van — mondta a királynak. — Tudom — mondta a király. — A Csóka bácsi is meghalt. — Meg? — Fát vágott, odalőttek, ilyen lyuk lett a hátán — mutatta az öklét a kisfiú. A király hallgatott, majd felállt az ágy széléről, odament a tűzhelyhez, s kezét a forró vas fölé tartotta. — Pedig jó ember volt — mondta a kisfiúnak. — Csóka Lajos jó ember volt. — A nyulaimat is ellopták. — Mindet? — Mindet. Tegnapelőtt. Este még adtam nekik szénát. Lövések robbantak, megremegett az ablak. Majd ismét és ismét. Utána mély csend lett. — Nemsokára újrakezdik — mondta a kisfiú. — Lemehetnénk a pincébe. A király nemet intett. — Várni kell és hallgatni — mondta a király. — A Téglásék házát is szétlőtték. — Fáradt vagyok — mondta a király —, elfárasztott ez a tél. Nagyon nehéz ez. Mindennap újra és újra... És nemcsak a házak, és nemcsak, az emberek, hanem minden, a hó, a szél, a fagy, a fák; itt belül, ahol minden másként van elrendezve, és ott kívül is... Nehéz, nagyon nehéz... Fáradt vagyok. Űjra lőni kezdtek. A falak minden robbanás után megremegtek. — Hazamegyek — mondta a kisfiú, amikor csönd lett. — Édesanyám azt mondta, jobb, ha ilyenkor otthon vagyok. — Jó — mondta a király —, eredj haza. Majd magam rakok a tűzre. 196