Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - A király

céltalanul az ismeretlen felé. Felettük furcsa testű repülőgépek szálltak, mögöttük tankok lánctalpai szaggatták a földet. Minden egy irányba haladt, előre, megállíthatatlannak tűnő mozgással. De a király, kezének egyetlen mozdulatával, megállított mindent. A rohanó emberi alakok szobrokká merevedtek, a zuhanó hídpillérek megálltak a levegőben, és megmerevedtek a felhők alján születő villámok. A zuhogást, a dübörgést elnyelte valami időn túli nehéz csend. S e csendben, mint üvegről a párát, a király letörölte szeméről a látomást. A kisfiú az üres töltényhüvelyt forgatta a kezében, és valamin erősen gondolkodott. A király a tűzhelyhez ment, térdén eltört néhány száraz gallyat, kinyitotta a tűzhely ajtaját, s az eltört gallyakat a tűzre tette. — Hát ezért — mondta a király, és becsukta a tűzhely ajtaját. — Ezért, mert ez könnyebb. Visszaült előbbi helyére az ablakhoz, és sokáig elmerülten nézett valamit az üres asztalon. — Imre bácsi — kérdezte a kisfiú —, az I betű után mi következik? — Az utolsó után nem jön semmi. — A könyvben az I után még sok betű van. — Az mindegy — mondta a király —, neked az az utolsó, s az utolsó után nem jön semmi. Minden jel mögött, melyet a porba írunk, a semmi áll. És az utolsó jel mindig ugyanolyan, mint az első. A kisfiú nem értette a királyt. Felállt, s az üres töltényhüvelyt a zsebébe csúsztatta. Valamivel később megkérdezte: — Mit csinál majd a tanító úr a katonáéknál? A király nem felelt. Nézett maga elé, és hallgatott. A december hóval és hideggel érkezett. Vonultak benne a katonák. Autók, ágyúk, nehéz tábori szekerek. Vonult a félelem, a kétségbeesés, vonult az éhség, a halál. A pusztulás nyomát varjak fekete seregei követték a havazásban. — Rendben van — mondta nekik —, rendben van — s állt dideregve a csikorgó fagyban. Állt, és nézte az autókat, a nehéz szekereket, a szekerek előtt a lovakat s a lovak száján kicsapódó párafelhőket. 194