Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - A király

Az utca nemsokára újra megtelt katonákkal, de ezek a katonák nem pihenni álltak meg. Végigjárták az udvarokat, és összeszedték a lovakat, marhákat. Hiába tiltakoztak a gazdák. Rég elmúlt dél, mire elmentek. A nehéz szürkeség megsűrűsödött a házak felett, nagyobbra nőttek a kétségbeesés és nyomorúság hideg tócsái. A király körül hallgattak a fák, a kertek, a házak, a letaposott kerítések s az üresség nyitott tenyerei a házfalakon belül. A kisfiú a király udvarába ért. Táska volt a hátán, kezében egy sárgaréz töltényhüvely. — Eljöttem — mondta a királynak, mikor becsukta maga mögött az ajtót. — Látom — mondta a király. — Bezárták az iskolát. — Ülj le — mondta a király. A kisfiú az ágy mellé tette a hátitáskát, és leült. Nézte a királyt, s várta, hogy mondjon valamit, de a király hallgatott. — Bezárták az iskolát — mondta újra a kisfiú. A király ránézett, és bólintott, mint aki mindezt már nagyon régen tudja. — Imre bácsi — kezdte megint a kisfiú —, miért vannak az iskolában katonák? — Üzenet érkezett — mondta halkan a király —, nagy tél lesz, hó és fagy. A hó mindent elborít, mindent betakar, a világból csak a tornyok látszanak majd... Közeledik az idő érkezése, hallom a messziről jövő dübörgést a felhők éjszakájában... Széllel jön a hideg, végtelen terekről hegyek indulnak vele, magasságok és mélységek. Felszakadnak az utak, leomlanak a házak falai, minden határ szétporlik az idő érkezésekor. Füstben és tűzben, fagyban és halálban, letört fák teste fölött, és fekete madarak lepik el az emberek lakóhelyét. A szűk szoba félhomálya a király szavai nyomán elmozdult, egyre növekedett, falai kitágultak. Nehéz robbanások zaja úszott a levegőben, a folyók zavaros áradata habzón csapott át a leszakadt hidak felett, s a partok mentén emberi csonkok hevertek szanaszéjjel. A nap arca elé olajbűzös felhők tornyosultak, a felhők aljáról iszonyatos villámostorok csaptak a hegyekre, s a villámvert testű hegyek jajgattak a fájdalomtól. A láthatár peremén, mint csordába gyűlt állatok, emberek rohantak 193