Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - A király

Krisztus az utolsó vacsorán. Arcának fémmerevsége oldódni látszott, vonásai újra megteltek melegséggel. — A királyról tisztelettel kell szólni — mondta. — A királyról tisztelettel — ismételték az akácfák és a bodzabokrok. — A királyról tisztelettel — mondta velük a kisfiú is. — A királyról tisztelettel — gyűrűzött tovább a hang a délutáni fényben, s meglökte a fák lombját. A bogarak egy pillanatra megálltak végtelen útjuk közepén, a lovak felhorkantak, s lent a falu végén elbőgte magát a karámba zárt magányos bika. A tó vize is megremegett, nagy hullámgyűrűket villantva az ezüst testű halak mozdulatlan árnyai felett. Megdördült a hegyek gyomra, súlyos, nagy testű kövek indultak lefelé a meredek lejtőkön, nyomukban por szállt az égre, mint a füst. — így — bólintott a király a nap felé, majd helyükre parancsolta az akácfákat. Az akácfák tisztelettel meghajoltak a király árnyéka előtt. A bodzabokrok még perdültek egy utolsót, s engedelmeskedvén a királyi parancsnak, elcsöndesedtek a kerítés mentén. A kitágult világ lassan összezsugorodott. Csönd lett újra, nehéz, mozdulatlan nyári csönd. A ház málló falán, közvetlenül a király feje mellett, legyek sütkéreztek a napon, s időnként szemérmetlen zümmögéssel egymásra hágtak. A király letette a pálcáját, s azon a napon már egyetlen jelet sem rajzolt a porba. Se folyót, se hegyet, se birodalmat. Ült a küszöbön, és elmerülten vizsgálta szakadt bakancsát. — Lükeimre! Itthon vagy, Lükeimre? Koócs, a húszholdas gazda kiabált a lovak fara mögül a király háza felé. A kisfiú felállt a küszöb mellől, és bement a házba. — Imre bácsi, a Koócs hívja. A király szó nélkül felállt, vállára terítette köpenyét, és kiment az udvarra. — Hé, hozd a szerszámaidat — mondta valamivel csöndesebben Koócs. A király megfordult, s az ól felé ballagott. Az ól mellől felvett egy kannát és egy lapátot. A lapátot a' vállára tette, a kannát a kezébe fogta. 184