Fodor Antal: Zipserföldön (Igló. Fodor Antal, 1921)

A vármegye Nagyasszonyánál

csak fehér hajsátora jelzi tisztes korát. Szivesen lát, helyivel kinál. Selymes hangja, mint a muzsika zeng fülembe, — lesem a szavát, hallgatom, mint az orákulumot. A Nagyasszony beszél : — Kit érdekelne, hogyan él egy divatból kiment öregasszony ? Én már a múlté vagyok, bár igaz, hogy gondolataim, reményeim a jövőé. Visszavonultságomban családom tagjain kivül alig érintkezem valakivel. Leányom, Hertelendyné, három unokámmal hosszabb időt tölt évenként nálam, de Imre fiamat — sóhajtott fel szomorú vágyón, — két év óta mindössze kétszer láttam, akkor is alig pár napot tölthetett itthon. A kastély emeletét László fiam özvegye lakja fiaival. — Szomorú, igen szomorú, hogy a magyarság itt nap-nap után fogy, pusztul. Alig vagyunk már itt maroknyi magyarok. Nagy kar, hogy részint a túlfűtött ego, részint a kishitűség vándorbotot ad sok magyar kezébe. Ugy szeretném megfogni mindahánynak kezét, visszatartani : ne menjetek, ne menjetek ! És a tisztviselők még ma is özönlenek Magyarországba. Miért nem maradnak helyükön, miért nem teljesitik kötelességüket itt, hiszen ezt nemcsak az egyéni és a családi, de a közérdek is kivánja tőlük. Fiatalos frisseséggel kel fel ültéből a grófnő s bevisz a kastélyba, hogy teremről-teremre megmutogassa a Csáky ősök gyönyörű portréit, művészi kincseit, büszke emlékeit. Az arcképcsarnok Thurzó Dénessel kezdődik