Mártonvölgyi László: Zarándokúton a Kárpátok alatt (Nyitra. Híd, [1937])

Ismeretlen fejezetek Petőfi Zoltán életéből

— En, de olyan gyorsan szaladtál, hogy mire szóhoz tudtam volna jutni, Te már hetedhét országon túl voltál. — De hisz annak már vagy egy fertály órája. Hol voltál ezalatt ? — Lassan másztam felfelé, mert oly gyönge vagyok, hogy minden harmadik garádicson pihennem kellett egy kicsit. Csak ekkor néztem meg jobban s láttam, hogy arca az előrehaladott tüdőgümőkór képét mutatja. — Honnan kerültél ide ? — kérdeztem tovább. — Meránból, ahol a telet töltöttem. Visszautazóban vagyok Pestre, de csak Bécsig telt pénzemből vasúti jegyre. Nem maradt többem, ennél a 20 krajcárnál... — Talán még nem is vacsoráztál ? — Sem nem vacsoráztam, sem nem ebédeltem. — Hát akkor együnk valamit. Az éjszaka Zoltán ismét sokat köhögött... Vagy egy hete laktunk már együtt, mikor megkérdeztem Zoltántól, hogy mi szándékai vannak a jövőre nézve ? — En ugyanis szívesen látlak, de az a kérdés, meddig fogom győzni pénzzel. Én is szegény ember vagyok ... — Honnan vegyek én pénzt ? Mikor Meránba küldtek azt mondták, itt van az utolsó 600 forintod, de, többet nem kapsz. — Dehogy nem kapsz. Csak írj egy szép levelet gyámodnak Pista bácsinak, majd küld az pénzt Neked. — Rosszúl ismered Te Pista bácsit, ha azt hiszed, hogy nem tartja meg szavát... — Micsoda szavát ? — Az volt az utolsó szava, hogy többé egy krajcárt se költ rám. — Majd írok én neki. Írtam tehát gyámjának. Válaszolt, de pénzt nem küldött. Ekkor már azt hittem, hogy nekem kell Zoltánt eltart tani. Szívesen megtettem volna, ha lett volna miből. De csoda történt. Néhány nap múlva egy pénzeslevél érkezett Zoltán címére. Gyulai Pál küldött benne 50 forintot. Másnap már az állomásra kísértem Zoltánt. Elbúcsúztunk s a vonat