Mártonvölgyi László: Zarándokúton a Kárpátok alatt (Nyitra. Híd, [1937])

Dalok a homályból

hordozta, akit az emberek úgyszólván egész komolyan sem vettek. 1895-ben felutazott Pestre. Megkívánták ezt egyre romló egészségi állapota s verskötetének előmunkálatai egyaránt. Szenicre többé már vissza seim jött. Gyógyulás helyett a halál érte utói s ott is van eltemetve. Erről az évről a következőket jegyzi fel Horcsin Antal könyvében : «Itt kell megemlékeznünk szeretett kartársunk, Komjáthy Jenő rendes tanár és költő elhunytáról, aki 1895. évi január 13-án a Vöröskereszt kórházban rövid szenvedés után elhunyt. Az intézet homlokáról gyászlobogó hirdeté a szomorú hírt. A boldogultnak fájdalomtól megtört nejének a tantestület küldöttség útján fejezte ki részvétét s tantestület koszorút helyezett a felejthetetlen kartárs koporsójára. Január hó 30.-án reggel az intézet ifjúsága az elhúnyt lelki üdvéért gyászmisét hallgatott. Kartársunk költeményeiről ai budapesti napilapok nagyon elismerőleg nyilatkoztak, költeményei »A homályból« cím alatt halála napján vaskos kötetben jelentek meg.« így hullt el az új magyar líra viharmadara. így ért véget Komjáthy Jenő szenici tanárkodása és földi élete. Mert szelleme, mint azt tanította verseiben — nem semmisült meg. Örök maradt a magyar irodalom lapjain. Exegit monumentum aere perennius. Még sírverse is, melyben különben egy sorral sem árulja el, hogy önmagáról ír, csak annak tartalmából világlik ki — tovább fogja őrizni nevét, mint a hatalmasok legszebb fekete márványtömbje. »Ki nyugszik itt ? Kinek mi gondja, Futó bolond, eszmék bolondja. Már nem rohan, már ő is itt pihen, Benn tört a nyíl nagy szíve mélyiben. — Nem zengi hír, mit müveié, Lelketlen porhad hüvelye. Bírhatatlanért tikkadt el ajka, Míg ringatá a könnyű sajka. Köd, álom, árnyék, eszmepára : — 104 —