Mártonvölgyi László: Zarándokúton a Kárpátok alatt (Nyitra. Híd, [1937])

Dalok a homályból

Társtalan poéták bukkantak fel, akik témakörben és hangnemben egészen újak, mások voltak. Nem kötötte őket össze határozott irány, vagy iskola. Talán azzal sem voltak tisztában, mi a jelentőségük és mit akarnak. Csak egyet tudtak mind a hárman minden összebeszélés nélkül, hogy mit nem akarnak. A túlélt, epigonok kátyúiba süllyedt népies nemzeti lírát. Ép ezzel lazították meg a talajt az új líra csírái számára — írja róluk Benedek Marcell. Ezért nevezi őket ma az irodalomtörténiet az új magyar líra előfutárjainak. A forrólevegőjü Gína versek tépett poétája, Vajda János ott élt Fehérmegyében, a vaáli iharosban. Az igazi nagyságok stílusában tudomást sem vett, mint zajlik körötte az élet — s társtalanságában alig vett róla valaki tudomást, amikor csendben leköltözött a föld alá. A pesti redakciók cingár lírikusának egy beteg élet összes kínja jutott ki. Reviczky Gyula szomorú verseket írt, új formában, új témakörben, míg fiatalon ki nem köpte roncs tüdejét. Komjáthy Jenő járt közölük a legegyénibb utakon s lobogó fáklyaként égett el egy kis szlovákiai város homályában. * Komjáthy Jenő — ötlik itt bizonyára az olvasó eszébe, s gondolataiban a név után keres. Nem szégyen még akkor sem, ha bármelyik általános vonatkozású lexikont felütve akár egy oldalnyit is talál erről a különös magyar lírikusról. Komjáthy Jenő sohasem volt a nagy tömegek költője és sohasem válik azzá. Élete is az ismeretlenségben, homályban pergett le egy morvahatárszéli szlovák kisvárosban, Szenicen. A homályból, melyben ismeretlenül szövögette dalait, egyetlen egyszer tört ki, amikor egyetlen verskötetét kiadta. (A homályból, 1896). Tulajdonképen még ez az öröm sem jutott osztályrészül a szürke polgári iskolai tanárnak, mert pontosan aznap, amikor kötete a könyvpiacon megjelent, utolsót lélegzett a budapesti Vöröskereszt kórházban, az ismeretlen szlovákiai tanár, akinek betegágya felett akkor — 100 —