Mártonvölgyi László: Zarándokúton a Kárpátok alatt (Nyitra. Híd, [1937])

Dalok a homályból

még semmitmondó névvel fityegett a kórtábla : Komjáthy Jenő. Ezzel az egyetlen, úgyszólván posthumus kötetével messze megelőzte korát. Hatalmas lendületű, sötét mélységű, kiasé pathetikus stílusú verseivel messzire túlnőtt a népies lírán. Verseiben él az erdő, kigyúl az ég, dalolnak a mezők és hatalmas lobogással tör ki belőlük a természet lelke : az Isten. Nála szellemmé, Istenné válik a fény, a végtelen ég, a süket világűr s pathetikus lendületben zengte filozófiai mélységű himnuszait az örök lélek és azellem szimbólumáról, a lángoló napról : »Te vagy az Isten ! Mint a többiek és nem alkotok Magamnak semmiféle bálványt, Se holt kövekből, sem a gondolat Kiszáradt, zörgő, síri váziból. Ok lelket tűzarany kohódban nem keresnek, Mert vakok arra. De látom én sugárzó csillagtetemedben Az örök tűzmagot, az ősi isteni lelket — ömleni abba.« Az idézet nehézkes külalakján túl is kiérezzük a költő izzó hitét a végtelen lélekben, amely az egéáz világon, mindenütt, mindenben ott van. Kimondott pantheista költő. Izzón hisz az elmulhatatlanságban, megmosolyogja Schoppenhauer kesernyés filozófiáját, szánakozóan néz jóbarátjának, Reviczkynek pesszimizmusára. Hatalmas a hite, akárcsak mesterének, a germán szellemóriásnak Nietzschenek s pantheiaztikus hitében nevet az elmúláson. «Kacagva látok mindent füstbe menni Hisz jól tudom, hogy mindez semmi, semmi. Nábob e szív, s olyan könnyelmű préda, Hisz ez az élet, csupa merő tréfa. E buborék tusát nevetve nézem, A csilla álmot elfúvom merészen, Míg mások jönnek én ujjongva látok, A semmiből támadni egy világot.» — 101 —