Mártonvölgyi László: Zarándokúton a Kárpátok alatt (Nyitra. Híd, [1937])

Dalok a homályból

Dalok a homályból A »fin de siècle« magyar irodalma majd teljes egészében a népies nemzeti iskola hagyományaiban mozgott. Ez az irodalmi irány a magyar géniuszoknak oly hatalmas skáláját termelte ki, hogy hatása alól nem vonhatta ki magát — maga az évszázad sem. Arany—Petőfi—Tompa talán kissé mesterkélt együttesbe szorított népies triáaza hosszú időkre előre megszabta a laikus korizlés és az esztétikai mérőón irányát — egyaránt. Még az sem változtatott diadalmas térhódításán, hogy a század elhajláaán Petőfi szerepét fűzfapoéták vették át, akik a nagy lírikus gyökeres és természetes népiessége helyett falusi cicomákkal és álnépies sallanggal ízléstelenségig teleazőtt pörge dalocskákat fuvoláztak a közvélemény bőkezű tapskoncertjének kíséretében. Ez volt a századvég felületi körképe. Ügy látszott, hogy nincs sehol semmi disszonancia, zavaró hang. Az irodalmi atmoszféra nyugodt volt, a kritika hangja gyanúsan egyöntetű, — s külszínre sziklaszilárdan állottak a már klasszikussá konzerválódott iskola bevehetetlennek látszó bástyái. Ám : ha nem elégszünk meg a felületi vizsgálódással és megállapításokkal s ha a mai azem esztétikai rutinjával kissé mélyebbre szállunk a kor analízisében — más megállapításra jutunk. A «fin de siecle* nyomasztó csendje csak előjele volt a kitörő viharnak. A mélyben, a »szent húmusz alatt» valami már titokban forrt. A népiesség rétege alatt új áramlatok indultak el, afféle kóbor gejzírvizek. Eleinte észrevétlenül feszítették a régi iskola mázsás kritikai megállapításokkal rögzített kérgét — s aztán itt-ott is, az ország legkülönbözőbb részein kitörtek az új magyar líra első sugarai. — 99 —