Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések

Molnár Imre: Kényszermagyarok, a csehországba került magyarok II. világháború utáni történetének fejezetei

KÉNYSZERMAGYAROK 87 28 beteg vagy gyermek halálát idézték elő. A szerelvényeket nem látták el a megígért orvosi kísérettel, konyhával. A kijelölés és az elszállítás módja ellenkezik a hivatkozási alapnak számító 1945/71. és 1945/88. számú elnöki dekrétummal.

2

9 Az említett két dekrétum például nem ad lehetőséget arra, hogy a munkára való beutalás katonai, csendőri vezénylettel történjék, még kevésbé a hadiállapotszerű helyzet megteremtéséhez. Nincs szó benne a különböző korlátozási intézkedésekről, mint például a statárium, igazoltatás stb. Nem szabályozza a visszamaradt vagyoni helyzetet, és eleve ideiglenes jelleggel egy, meghosszabbítással legfeljebb másfél évre érvényes. Szó sincs benne vagyonösszeírásról, vagy az elvihető tulajdoneszközök kijelöléséről. Eleve nem tartották be a kijelölt korhatárokat a férfiaknál és a nőknél, hisz a gyermekeket és öregeket is elszállították. A dekrétum értelmében nős férfiakat és férjes asszonyokat csak kivételes esetekben lehet munkára utalni. A valóságban olyan kiskorú gyermekes édesanyákat is elszállítottak, akiknek férjük hadifogságban volt. A dekrétum nem tesz különbséget a nemzetiségek között, míg a vegyes járású községekből csak a magyar lakosságot szállították el. A dekrétum alapján mindenkinek a képességeinek megfelelő munkát kell végeznie, ám erre a legkevésbé sem figyeltek a szervezők, mivel a magyar lakosságot egységesen csehországi mezőgazdasági munkára szállították. A téli mínusz húsz, mínusz huszonnyolc fokos fagyban toporgó emberekkel zsúfolt vagonok végállomása a közhiedelemmel ellentétben nem a Szudéta-vidék volt, hanem Morvaország, Közép- és Dél-Csehország városai, ahol a magyaroknak addig kellett a zárt vagonokban tartózkodniuk, amíg meg nem érkezett és ki nem választotta őket a munkaerő igényének bejelentése alapján értesített cseh földművesgazda. Az állomáson, főtéren zajló válogatás valójában közelebb állt az embervásár minősítéséhez, mint a munkavállaláshoz. Leghamarabb a jó erőben lévő munkaerő, a kevés gyermekes családok keltek el. A sokgyermekesek, betegek napokig rostokoltak a vagonokban, míg megkönyörülve rajtuk valakik elhelyezték őket. A deportáltak vasúti szállítási költségeit, ami az akkori pénz értékének megfelelően kb. 4-5 ezer korona között mozgott, az igénylő gazdának kellett megtérítenie.

3

0 Ugyancsak neki kellett az elhelyezésről és a bérezésről gondoskodnia. A bérezés szintje a kommenciós cselédnek megfelelő szint volt, a havi nyolcszáz—ezer korona közt mozgó keresethez (egy munkás akkori havi bére négyezer korona). Még természetbeni járulékot is kaptak: havi kilencven—száz

3

1 kilogramm gabonát, egy kg zsiradékot, napi egy-két liter tejet. A befogadó gazdák viszonya foglalkoztatottjaikhoz különböző volt. Abban viszont megegyeztek, hogy az érkező magyarok önként jelentkeztek munkára (ezt egyébként a hivatalos sajtó is így állította be), vagy ha nem önkéntesek, akkor valamilyen bűnökért, például háborús bűnökért kell ekként lakolniuk. Ez sokakban meghatározta a viszonyukat. Mindezzel együtt tisztában lehettek a helyzet átmenetiségével, mert alkalmazottjaikból igyekeztek maximális teljesítményt kisajtolni. Sok helyütt a munkaképteleneket, gyenge képességűeket, a betegeket egyszerűen nem fogadták be. Ezek sokszor földönfutókká, örök hontalanokká váltak, ha nem sikerült később hazaszivárogniuk. Gyakran szakítottak szét családokat úgy, hogy a nőket és férfiakat az ország két különböző helyén alkalmazták.

3

2 így az alkalmazottak és az alkalmazó közt a legritkább esetben alakult ki igazán emberi kapcsolat. Az előbbiek megaláztatásuk miatti zárkózottsága, minden áron való hazaigyekezete, az utóbbi felsőbbrendűségi érzése akadályozta ezt. A nagygazdák birtokai mellett a magyarok állami és egyházi birtokon is dolgoztak.

3

3 Ez utóbbiak előnye pusztán annyi volt,