Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések

G. Kovács László: Magyarok Szlovákiában (1939-1945)

MAGYAROK SZLOVÁKIÁBAN (1939—1945) 57 nácizmus eszméit. Ellenkezőleg, Esterházy határozottan fellépett az 1939-ben Szlovákiában is megmozduló nyilasok ellen, akik a Magyar Párt irányvonalának nemzetiszocialista szellemben történő megváltoztatását és szélsőjobboldali radikalizálódását akarták, ám kísérletezésük sikertelen maradt. Esterházy egy Új Hírek-beli nyilatkozatában 1939. április 6-án határozottan visszautasította a hírt, miszerint a Magyar Párt arra készülne, hogy magáévá tegye a nemzetiszocialista pártprogramot. Hangsúlyozta, hogy új pártprogramra nincs szükség, „mert húsz év óta mi, itteni magyarok mindig nemzeti alapokon állottunk a keresztényi világfelfogás mellett, és mindenkor hirdettük a szociális igazságot. A nemzeti és szociális gondolat programunknak lényege... Ezért nem férhet ahhoz semmilyen kétség, hogy mi jobboldaliak voltunk, vagyunk és leszünk." Esterházy ezen túlmenően is megmagyarázza, hogy ő és pártja miért is utasítja el a nácizmus eszméit: „Hogy mi nem alakultunk át nemzetiszocialista párttá, ennek is megvan a maga oka. A nemzetiszocializmus tulajdonképpen német produktum, amely nem exportcikk, ez csak a németeknek lehet programja, és életfelfogása... mi sem akarunk a törzsmagyarságtól eltérő utakat követni. Ha Magyarországon a nemzetiszocializmust nem ismerik el, úgy ezt mi sem ismerjük el. A józan ész, az önfegyelem és az igazi magyar felfogás követeli ezt meg tőlünk." Esterházy tehát a magyarságtól idegen eszmerendszernek tekinti a nácizmust, s a keresztényszocializmus szellemében értelmezett szociális reformokért száll síkra. Itt jegyezzük meg, hogy Esterházy és követői valahányszor szociális kérdésről, „szocialista szellemről" beszélnek, mindig olyan reformokra gondolnak, amelyek a tulajdonviszonyokat érintetlenül hagyva kis mértékben javítottak volna a dolgozók helyzetén, s lényegüket tekintve afféle népjóléti intézkedések lettek volna. Az osztályharcot mint a szociális kérdések megoldásának a módját elutasították. Amint az előzőekben rámutattunk, a Magyar Párt vezetője antikommunizmusa és szovjetellenessége ellenére sem állt át a nyilasok, illetve a nemzetiszocialisták táborába, noha mind a párt, mind a magyarság számára előnyöket jelenthetett volna a nácizmussal való kollaborálás. „Esterházynak kezdettől volt olyan ellenzéke, amely ilyen irányba szorítani kezdte, de ez a politikus meglepő férfiasságról, bátorságról és a fasizmussal szembeszálló magatartásról tett tanúbizonyságot" — olvashatjuk abban a memorandumban, amelyet Szalatnai Rezső írt a jogfosztottság állapotába került szlovákiai magyarok védelmében közvetlenül a világháború után, megelőzve Fábry Zoltán A vádlott megszólal című írásának a születését, s amelyet, sajnálatos módon, ma is az ismeretlenség homálya vesz körül. Ugyancsak ebben az írásban olvasható, szinte már komikus történelmi adalékként, hogy miképp viszonyult a Magyar Párt a náci propagandához: „E párt korántsem volt tökéletes, de például tökéletesen elégette hétről hétre azt a tömérdek propagandaanyagot, amelyet a pozsonyi német követségtől kapott, s abból egyetlen füzet sem jutott soha a tagok kezébe." Esterházy és követői nem csupán a fasizmus kiszolgálását utasították el: ahhoz is volt erejük, hogy 1944 végén határozottan szembeszálljanak a Szlovákiában működő nyilaskeresztes párt megalakítására irányuló törekvésekkel: Esterházy, bár a nyilasok 1944 decemberében Budapesten letartóztatták, és fenyegetni, zsarolni próbáiiák, nemet mondott minden ilyen kísérletre, s amikor úgy érezte, helyzete tarthatatlanná vált, inkább megvált pártelnöki tisztétől. Esterházy és a nácizmus viszonyával kapcsolatban el kell mondanunk, hogy Szalatnai Rezső tanúsága szerint a Magyar Párt vezetője már 1944. március 19-ét, Magyarország német megszállását követően memorandumban szögezte le: sem ő, sem a szlovákiai magyarság nem azonosul a Hitlert feltétel nélkül kiszolgáló