Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések

G. Kovács László: Magyarok Szlovákiában (1939-1945)

58 G. KOVÁCS LÁSZLÓ Sztójay-kormány politikájával, s ezt a politikát elutasítja; a memorandumot a pozsonyi svájci követ útján el is juttatta a nyugati kormányokhoz. Minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy ezen kezdeményezés korántsem tekinthető a pártvezér egyéni akciójának, a további tényeket azonban a jövőbeli kutatásnak kell feltárnia. Bár a magyarság képviselői nem egy alkalommal egyetértésüket fejezték ki a németek és szövetségeseik háborús céljaival, azt azonban gyakran hangoztatták, hogy a hadviselés embertelen módszereivel, a nemzetközi jog elfogadott normáinak a megsértésével, az emberiesség elveinek a semmibevételével nem értenek egyet. A Magyar Hírlap hasábjain 1942 októberében cikket közöltek a genfi hadifogoly-egyezményről, melyben angolellenes éllel ugyan, de félreérthetetlenül a foglyokkal való kegyetlen bámásmód ellen tiltakoztak. (Az 1929. július 27-én aláírt egyezmény kötelezte a hadviselő feleket, hogy gondoskodjanak a hadifoglyok eltartásáról, egészségügyi ellátásáról, a tisztek, illetve a munkát végző hadifoglyok megfelelő illetményéről; az egyezményben leszögezték, hogy tilos a foglyokkal szembeni testi büntetés alkalmazása s a kegyetlenkedés bármilyen formája.) Az 1944-es esztendő folyamán megszaporodtak a háborúellenes megnyilatkozások, ami nyilvánvalóan összefüggésben volt azzal, hogy Esterházyék felismerték: a németek elvesztették a háborút, s az megállíthatatlanul közeledik Szlovákia és Magyarország határaihoz, ezen túl pedig tisztában voltak azzal, hogy a háború legfőbb eredménye nem egy „új Európa" létrehozása, hanem a népek és országok mérhetetlen szenvedése és felbecsülhetetlen értékek pusztulása lesz. A Magyar Párt központi pártvezetőségének 1944. szeptember l-jén és 2-án megtartott ülésén Esterházy már arról beszélt, hogy az „elszabadult fúriák a meggyötört emberiség fölött diadalkori ülnek", s hogy az utókor majdan elmarasztalja a jelenkort, melyben a „legtökéletesebb gyilkos" volt a hős. Híveinek nem tudott mást javasolni, mint hogy bizalmukat vessék Istenbe, s higgyék, miként ő hiszi, hogy panaszaikat egyszer majd orvosolni fogják. Ez a kijelentése indokolatlan és talán nem is őszinte optimizmusról tanúskodik, hiszen 1944 őszére a sérelmek orvoslására, a békés együttműködés és a kölcsönös megértés mindenképpen illuzórikussá vált. A pártvezér ezúttal is ígéretet tett arra, hogy semmi olyat nem tesz, „ami a belső békét, a belső rendet és a nemzetek közötti igaz, őszinte közeledés lehetőségét akár egy pillanatig is veszélyeztetheti". Míg 1942-ig — de mondhatjuk, hogy túlnyomórészt 1943 nyaráig — a szlovákiai magyar sajtó hasábjain is a győzelmi jelentések domináltak, 1943-tól kezdődően az ilyenfajta híreket fokozatosan felváltották azok az írások, amelyek már csupán a háború pusztításairól, az elkövetett embertelenségekről adtak hírt, s a nemrég még győztesnek és dicsőségesnek aposztrofált háborúról úgy írtak, mint „apokaliptikus rombolásról". Esterházy a Magyar Hírlap 1943. szeptember 3-i számának tanúsága szerint a központi pártvezetőség ülésén már nyíltan háborúellenes hangot üt meg: „Ma sajnos olyan időket élünk, hogy annak a nevét övezi pillanatnyilag a legnagyobb babér, aki a legtökéletesebben tudja elpusztítani embertársának életét, otthonát, családi tűzhelyét, országát." 1943 karácsonyán elhangzott pártvezetői üzenetében immár nem tett különbséget a németek és a Szovjetunió között, amikor egymás elpusztítására törekvő hatalmakról és súlyos válságról beszélt. A németekbe s az általuk kialakítandó világrendbe vetett bizalma ekkor már szertefoszlott: „Új világot, új társadalmi, gazdasági, politikai rendszert terveznek mindenfelé. De félünk, hogy egyes tervezők lelkében e mögött a tervek mögött is csak a további pusztításnak szándéka lappang... Az Élet jogainak követelését ma túlharsogja a pusztítást, megsemmisítést, kiirtást előíró parancs. Rádió, újság és mindennemű propaganda ezt hirdeti már