Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések

G. Kovács László: Magyarok Szlovákiában (1939-1945)

MAGYAROK SZLOVÁKIÁBAN (1939—1945) 47 egyezményt írt alá a két ország kisebbségeinek az együttműködéséről mind a politikai pártok, mind a kulturális egyesületek viszonylatában. Ez persze nem jelentette a retorziók és diszkriminatív intézkedések megszüntetését, hiszen a reciprocitás elve továbbra is a nemzetiségi politika terén követett gyakorlat kiindulópontja maradt, s továbbra is számos sérelemre és panaszra adott okot. Ezenkívül nem egy túlbuzgó soviniszta hivatalnok még ezen az elven is túl akart tenni, és indokolatlan intézkedésével deformálta azt, ami természetszerűen oda vezetett, hogy az újabbnál újabb sérelmek felbukkanása egészen a háború végéig „szokványos" jelenség maradt. Igaz, az utolsó másfél évben a sérelmek felsorolására úgy került sor, hogy a panaszosok tudták, jogorvoslatra — legalábbis a közeljövőben — aligha számíthatnak. A magyarellenes megnyilvánulások között kell számon tartanunk a magyarság szervezeteinek, egyesületeinek betiltására vonatkozó javaslatokat is. Ezen javaslatok természetesen elsősorban a Magyar Pártot érintették, mivel azt sokan nem csupán államellenes szervezetnek és az irredentizmus megtestesítőjének tekintették, hanem olyan nézetek is elhangzottak, hogy a párt gyűjtőhelye valamennyi volt kommunistának, szociáldemokratának, agrárpártinak s általában a betiltott, illetve feloszlatott pártok tagjainak. Meglehetősen elterjedt volt az a nézet, hogy a Magyar Párt azért tömöríti a szlovákiai magyarokat, mert a jelenlegi rendszer ellen akarja őket fellázítani, tagjait állandóan uszítja, és tevékenységének célja, hogy Szlovákia ismét Magyarországhoz kerüljön. Érdemes megjegyezni, az egyik javaslatra, mely a Magyar Párt feloszlatását célozta, a belügyminisztérium azt válaszolta, hogy a feloszlatás kérdése nem időszerű, s bár a párt valóban erősödik, és tagjainak száma is egyre szaporodik, azt is szem előtt kell tartani, hogy a párt helyi vezetői tevékenységükben mérsékeltek, a tagságot nyugalomra intik és óvják a túlkapásoktól. Példaként említik erre 1939 márciusában és áprilisában tanúsított magatartásukat, amikor a párt képviselői sorra járták a magyar lakosságú falvakat, és igyekeztek megnyugtatni a felzaklatott kedélyeket. Figyelmet érdemel a magyar kisebbség és a szlovákiai német népcsoport viszonya is. Utaltunk már arra, hogy a szlovákiai németek — akik számbelileg a magyaroknál nagyobb népcsoportot alkottak — kivételezett helyzetben voltak, olyan előjogokkal és pozíciókkal rendelkeztek, amilyenekre a magyarság esetében jószerivel gondolni sem lehetett. A magyarság és a németek viszonyát a közeledési kísérletek és az ellenségeskedés megnyilvánulásai egyaránt jellemezték. Meg kell mondanunk, hogy a közeledési kísérletek elsősorban a Magyar Párt részéről tapasztalhatók, mégpedig ama sorsközösség alapján, mely a Csehszlovák Köztársaságban a magyarokat és a németeket, mint elnyomott nemzetiségeket összekötötte. Erre apellál Esterházy János pártja pozsonyi helyi szervezetének 1940. április 7-én megtartott tanácsülésén, amikor kijelentette: „örömmel és büszkeséggel" gondol az elmúlt húsz év harcaira, amelyeket a csehszlovák állam és „az abban burjánzó áldemokrácia, marxizmus és bolsevizmus ellen" vívtak. Nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a szlovákiai magyarság nem kíván mást, mint békében és nyugalomban élni. Egyéb felszólalásaihoz és nyilatkozataihoz hasonlóan ez alkalommal is hangsúlyozta, hogy a szlovákiai magyarok fegyelmezetten fogják viselni sorsukat, ugyanakkor viszont követelik jogos panaszaik orvoslását is. Kissé más megvilágításba helyezi a német—magyar viszonyt az a röpirat, melyben Esterházy a német népcsoport vezetőjének, Franz Karmasinnak 1939 nyarán elhangzott iglói beszédére válaszol. Ebből kiderül, hogy Karmasin „egymásra uszítja a szlovákiai