Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések
G. Kovács László: Magyarok Szlovákiában (1939-1945)
46 G. KOVÁCS LÁSZLÓ egy alkalommal az is megtörtént például, hogy a magyar irodalom klasszikusainak a műveit kobozták el és „helyezték vád alá", mivel tartalmuk „a Szlovák Köztársaság ellen lázított és uszított". 1942 telén Cínbányán a rendőrség, akitől csak tudta, összegyűjtötte Petőfinek és Aranynak a Magyar Klasszikusok sorozatban megjelent verseit; a helyi rendőrparancsnokságon készült jegyzőkönyv hangsúlyozta, hogy a „könyvek uszító tartalmúak", tehát terjesztőjük az állam ellen lázított, a verseket — többek között Petőfi Meddig alszol még, hazám?, Nemzeti dal, A magyar nép és A vén zászlótartó című költeményeit — pedig úgy értékelték, hogy ezek a szlovákok, németek és horvátok ellen uszítanak. A magyarok irredentizmusáról szóló valós, féligazságokat tartalmazó vagy éppen valótlan hírek a legkevésbé sem segítették elő a magyarság és a szlovákok viszonyának javulását. Ellenkezőleg, ismételten magyarellenes megnyilvánulásokra ösztönözték a szlovákokat. Erről tanúskodik az az eljárás is, melyet 1939 tavaszán folytattak Kozma Ferenc, az Új Hírek főszerkesztője ellen, aki 1939. március 25-én A megértés kerékkötői címmel cikket közölt egy szlovák nemzetiségű pap tanítóról, aki bántalmazta a magyar pártjelvényt viselő tanulókat, s letépte róluk a jelvényeket. Azonban nemcsak ilyen egyedi esetekre került sor. A korabeli rendőrségi jelentésekben súlyosabb atrocitásokról is olvashatunk beszámolókat. 1939 májusában a Hlinka-gárda tagjai megtámadtak egy magyar csoportot, mely a pozsonyi rendőr-igazgatóság jelentése szerint a Magyar Párt ún. Horthy-gárdájához tartozott, s melynek a rendőrségi szervek irredenta, államellenes szerepet tulajdonítottak (a jelentés alapján nem is indokolatlanul). A Horthy-gárda felvonuló tagjait a Hlinka-gárda fegyveresei elfogták, a gárda laktanyájába kísérték, hosszabb ideig fogva tartották, s eközben az egybehangzó tanúvallomások szerint szünet nélkül szidalmazták, fenyegették, verték őket. Ez az atrocitás 54 magyart érintett, s ekkor halt meg a korabeli sajtóban gyakran emlegetett Bikszárdy Vince, aki a kegyetlen verés hatására összeroppant, és cellájában öngyilkos lett. Bikszárdy később bizonyos értelemben a szlovákiai magyarság mártírjává vált, nevét gyakran emlegették, ha a Hlinka-gárda magyarellenességéről, a magyarok sérelmére elkövetett önkényes akcióiról esett szó. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy a rendőrségi jelentés szerint Esterházy János kijelentette: a Horthy-gárda „nem parádéra való", hanem a nemzetet kell szolgálnia abban a pillanatban, amikor annak leginkább szüksége lesz rá. A Horthy-gárda a Magyar Párt keretében működő fegyveres testület, afféle rohamosztag lett volna gyaníthatóan államellenes célok szolgálatában. Itt kell megjegyeznem, hogy e szervezet működéséről a későbbiekben semmilyen általam átnézett anyagban nem találtam említést, így hát tényleges feladatát és tevékenységét a további kutatásnak kellene tisztáznia. Ugyancsak súlyos atrocitásokra került sor 1941. november 10-én Késmárkon és Iglón, amikor „soviniszta hordák" megtámadták és feldúlták a helybeli magyar kultúrházat. A tüntetésekre az első bécsi döntés évfordulójának kapcsán került sor — ez a szlovákok számára gyűlöletes évforduló rendszerint különböző magyarellenes tüntetésekre, fellépésekre adott alkalmat —, s belejátszott ebbe az a rémhír is, mely szerint Magyarországon agyonlőttek százhetven szlovák nemzetiségű állampolgárt. A késmárki és iglói magyarellenes kilengések a budapesti kormánykörök éles hangú tiltakozását vonták maguk után, s rosszallásukat fejezték ki a németek is, akik azt vetették szlovák pártfogoltjaik szemére, hogy az efféle akciók veszélyeztetik az egység látszatát. A különböző magyarellenes megnyilvánulások száma 1941. novembere után csökkent, amikor Berlinben Bárdossy László magyar és dr. Vojtech Tuka szlovák miniszterelnök
