Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések
Szarka László: Állami és nemzeti integrációs tényezők a dualizmus kori magyarországi szlovák társadalom fejlődésében
22 SZARKA LÁSZLÓ árnyaltabb konklúziót eredményezett: „Ha megjelenítjük Slovensko földrajzi, történeti, politikai és néprajzi viszonyait, olyan képet kapunk, hogy Slovensko nem nyújt egységes, pontosan kikristályosodott etnikai egységet. Nem kétséges, hogy Slovensko mint etnikai egység rendelkezik bizonyos közös szellemi vonásokkal, amelyek azonban nem zárják ki a szlovákság egyes csoportjainak bizonyos jellegzetes árnyalatait. Ez a körülmény pontosan összefügg azokkal a viszonyokkal, amelyek közt Slovensko élete zajlik." 5 7 Amennyiben a szlovák nemzeti régió nyelvnemzeti kritériumok és érvek alapján való kijelölése és közigazgatási-kulturális autonómiája megvalósulhatott volna, úgy az a magyarországi nemzeti egyenjogúsítás történeti léptékű győzelmét eredményezhette volna. De a Habsburg-monarchia utolsó fél évszázada a birodalmi centralizmus kora volt (és az 1867. évi osztrák—magyar kiegyezéssel szintén a centralizmus pozícióit kívánták megerősíteni), és ez nem kedvezett a nemzeti-regionális, illetve föderalista erők kibontakozásának. S bár ma úgy látjuk, hogy a magyarországi nemzetiségi régiók autonómiájának megvalósítása jelenthette volna a történeti magyar állam megújulásának legbiztosabb garanciáját, a kérdés a magyar kormányzati körök számára egészen másként, az ország feletti kizárólagos hatalom megszerzésének kérdéseként vetődött fel. Pedig az 1861. évi szlovák Memorandum szerzői még nem a különválás jegyében fogalmazták meg a szlovák diszrikt programját: „...igen jól érezzük és tudjuk azt, hogy az általunk lakott Felső-Magyarország fekvése s anyagi és szellemi érdekeink, s szükségeink, továbbá a mindennapi viszonyos magyar érintkezés, sőt még vérségi kötelékek által is testvéreinkkel, a magyarokkal egy természetes és erős kötelékké köttettünk össze: mi nem lehetünk ellene szeretett hazánk egységének és integritásának. Senki se keresse tehát az általunk elérni kívánt felső-magyarországi szlovák kerületben azt, mi ott fel nem lelhető, de mindenki lássa benne azt, ami ott valóban létezik, tudniillik, okvetlen feltételét a nemzeti ÍO jogegyenlőségnek, mely ismét legbiztosabb alapja hazánk egységének és integritásának." Ez az okfejtés is utal arra, hogy a történeti magyar állam keretei közt az évszázadok folyamán kialakult egy „nemzetközi" gazdasági szerkezet, interetnikus munkapiac, kereskedelmi-közlekedési kapcsolatrendszer, tehát egy komplementer etnoszociális struktúra, és ennek követelményeit a nemzeti régiók kijelölésével, valamint különállásuk mértékének megszabásával sem lehetett teljesen figyelmen kívül hagyni. Más kérdés, hogy a gazdasági fejlettségben mutatkozó súlyos regionális aránytalanságokat — amelyek az északkeleti rutén régió kivételével nem estek egybe a nemzetiségi régiók egész területével — a kapitalista átalakulás idején is csak egy átfogó interregionális gazdasági program keretei közt, állami és egyéb gazdasági eszközök tudatos felhasználásával lehetett volna leküzdeni. E nélkül a szlovák régió iparilag alulfejlett északnyugati és északkeleti részei számára önmagában a nemzeti autonómia sem jelenthetett volna megoldást, lévén hogy ipartelepítés híján a megélhetést az ott lakóknak az esetében is a szlovák régió határain túl, az ország más részein vagy éppen a tengerentúl, Amerikában kellett volna megtalálniuk. A szlovák Memorandum autonómiaprogramja a dualizmus kori Magyarország nemzetiségpolitikai feltételei közt nem valósulhatott meg. Ezt a fentiekben jelzett összmonarchiai és magyarországi állampolitikai feltételek mellett elsősorban az 1868. évi nemzetiségi törvény szelleme tette lehetetlenné. Az állampolgárok összességét magában foglaló „egységes magyar politikai nemzet" fikciójából kiindulva a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában hozott törvény kétségkívül liberális szellemben igyekezett megszabni „a különféle nyelvek használatát" szabályozó jogokat, de csupán nyelvi, kulturális vonalon. Ráadásul ott is igen
