Új mindenes gyűjtemény 9. 1990 – Társadalomtudományi értekezések

Czagány Zsuzsa: De modis musicae (A magyarországi zeneelméleti irodalom legkorábbi töredékes emléke)

18 CZAGÁNY ZSUZSA kompendium műfajában ugyanis nem találunk egyetlen teljes önálló alkotást sem. Minden szerző, aki nevelési célzatú, iskolai használatra ajánlott művet készült írni, fölhasználta (vagy inkább lemásolta) a keze ügyében levő hasonló jellegű kompendiumokat, gyakran meg sem nevezve azok szerzőit. Az így elkészült „opus"-t saját észrevételeivel, gondolataival ellátva bocsátotta diákjai kezébe, hogy azok idővel ugyanilyen módon használhassák föl tulajdon művük írásakor. Ez a gyakorlat biztosította évszázadokon keresztül a középkori zeneelméleti irodalom tartalmi-szerkezeti egységét és uniformitását, s ez az oka annak, hogy az egymásra rakódott rétegeket, meg-megszakadó rokoni szálakat utólag szinte lehetetlen kibogozni. Mégis, a szerzők kölcsönös egymásra való hivatkozása, egymás idézése az egyetlen nyom, amin a zenetörténész elindulhat. Az idézetek vizsgálata azonban újabb akadályokat gördít a kutató elé. Különbséget kell ugyanis tennie „álidézet" és valódi, hamisítatlan idézet között.

2

1 Az „álidézet" nem közvetlen, pontos továbbadása a megnevezett „auctor" gondolatának, sőt néha egyáltalán nem az ő gondolata, hanem általánosan elfogadott, ismert „közhely", amit a tájékozatlan kompilátor a középkori zenetudomány egyik tekintélyének tulajdonít anélkül, hogy műveit valaha is olvasta volna. Ezekből a másod-, harmadkézből kapott és továbbadott „loci communes"-ből alakultak ki a traktátusok sztereotip „ut dicit Boethius" (ahogy Boethius mondja), „secundum Guidonem" (Guido szerint) bevezető frázissal ellátott fogalommeghatározásai. Semmiképpen sem tekinthetjük azonban ezt a kompilatív jellegű kompendiumkincset holmi ostoba fércművek sokaságának. A középkori skolasztikus gondolkodásmód tekintélytisztelő „auctoritas"-elvének természetes megnyilatkozásai ezek, amelyekben apró módosulásokkal egy egyetemes szellemi tulajdon ölt testet bárminemű „szerzői féltékenység" fölmerülése nélkül. A lőcsei töredékben sajnos nagyon kevés konkrét hivatkozással ellátott citátumot találtunk. Számuk mindössze öt, s valamennyi ugyanazt a szerzőt idézi: a XIV. századi Ars nova nagy hírű tudósát, a késő középkor egyik legolvasottabb auktorát, a párizsi egyetem magiszterét, Johannes de Murist.

2

2 Muris is azok közé a tekintélyek közé tartozott, akikre széltében-hosszában hivatkoztak kortárs és későbbi szerzők anélkül, hogy valójában közvetlenül merítettek volna műveiből. Lőcsei töredékünk esetében azonban, úgy tetszik, más a helyzet. Az öt Muris-idézet ugyanis szó szerint egyezik a hírneves mester népszerű, címe ellenére a „musica practica" elméletét tárgyaló „Musica speculativa" című kompendiumának egyes gondolataival.

2

3 Sőt a tartalmi-szóbeli egyezésen túl a lőcsei szerző feltűnő pontossággal írja le az idézett Muris-sorok helyét is, mintha csak előtte feküdt volna a nyitott könyv.

2

4 Nem szabad azonban kihagynunk azt a lehetőséget sem, hogy a lőcsei traktátus és Johannes de Muris Musica speculativája között még egy „közvetítő" forrás (Muris-kommentár) létezik, amelyből más szerzők is merítettek. Töredékünk öt Muris-idézete közül ugyanis csekély eltéréssel kettőt fölfedeztünk Szálkái László jegyzetében is.

2

5 A Szalkai-kódex részletesebb elemzésénél további hibás, csonka Muris-sorokra bukkantunk, amelyeket viszont a lőcsei nem említ. Nem zárhatjuk ki tehát egy eddig föltáratlan közös forrás létezését, mégis a lőcsei traktátus Muris-sorainak abszolút precíz lokalizálása, ami minden egyéb korabeli írásból hiányzik, inkább a két mű közvetlen kapcsolatára enged következtetni. Johannes de Muris kompendiuma azonban nem a lőcsei traktátus áhított ősforrása. Az említett öt idézeten kívül nincs köztük semmiféle egyéb rokoni vonás. Forráskutatásunk így ezen a vonalon nem tudott továbblépni. Sokkal biztatóbbnak és a rokoni szálak kinyomozásának szempontjából jelentősebbnek bizonyultak töredékünk azon részei, amelyekről mindeddig nem szóltunk bővebben: a megtanulandó anyag memorizálását könnyítő verssorok. A középkori zeneelméleti kompendiumok elengedhetetlen tartozékai ezek a versikék, amelyek egyszerűsített, sűrített formában foglalják össze a legfontosabb definíciókat, szabályokat. A lőcsei traktátus tíz „versus"-a egyes hangközök tömör, szellemes jellemzése.

2

6 Bár nem szerzőnk önálló