Új mindenes gyűjtemény 9. 1990 – Társadalomtudományi értekezések
Czagány Zsuzsa: De modis musicae (A magyarországi zeneelméleti irodalom legkorábbi töredékes emléke)
A MAGYARORSZ ÁGI ZENEELM ÉLETI IRODALOM 15 ditonus — nagy terc dyatessaron — kvart dyapenthe — kvint semitonium cum dyapenthe — kis szext tonus cum dyapenthe — nagy szext dyapason — oktáv A három „modus inusitatus": tritonus — bővített kvart semiditonus cum dyapenthe — kis szeptim ditonus cum dyapenthe — nagy szeptim A traktátus írója hagyományos módon fog hozzá az egyes intervallumok részletes kifejtéséhez. Az adott hangköz megnevezését és sorrendbeli kijelölését („dyatessaron est sextus modus") követi az alapdefiníció az ismert „et diffinitur sic" bevezető formulával („est saltus ab una voce in sextám" — az alaphang ugrása a hatodik „vox"-ra). Ezután szűkszavú, de egyértelmű „esztétikai" exkurzus következik: az intervallum minőségbeli-hangzásbeli elemzése. Aszerint, hogy a korabeli gyakorlat mely hangközöket minősítette „szép"-nek, „elfogadható"-nak és „fülsértő"-nek, töredékünk írója is hasonló elvek alapján ítéli a semitonust és semiditonust „bután, rosszul hangzónak" („... debiliter sonans"), a semitonium cum dyapenthét „tökéletlennek" („...imperfecte et debiliter sonans..."), s dicséri a tonus, ditonus és tonus cum dyapenthe „élénk, erőteljes, telt, tökéletes hangzását" („...plene et viriliter, fortiter et perfecte sonans..."). Megkülönböztetett figyelemben részesíti az első modust mint minden hangköz alapját („Unisonus dicitur modus quia est fundamentum aliorum modorúm omnium"), valamint a három hagyományos „tiszta" konszonanciát: az édesen szóló, fiatalos" kvartot és kvintet („... dulcis et iocunde sonans"), és a „legédesebb" oktávot („... dulcisimme sonans"). Bármily hihetetlennek tűnik is, e három intervallum a középkori zenei traktátusirodalomban elfoglalt kivételes helyét nem zenei-hangzásbeli tulajdonságainak köszönheti, hanem az ókori görög matematikusok által fölállított bonyolult hangrendszernek. Ptolemaiosz osztályozásában az egyszerű számarányoknak megfelelő kvart (4:3), kvint (3:2) és oktáv (2:1) alkotta a hangzó matéria szilárd alapját, s ezt a rendszert vette át az V. században az antik műveltség közvetítője, Boethius. Rá, mint a zene egyik „föltaláló j ára" hivatkozik számtalan későbbi zeneelmélet-író. De institutione musica című ötkötetes műve a középkor legelterjedtebb könyvei közé tartozik, amely „kötelező olvasmány" minden egyetem ars fakultásán. A hangközök akusztikai rangsorolása után töredékünk az egyes modusok fölépítését, szerkezetét vizsgálja. A hagyományhoz híven az egészhangnál nagyobb intervallumokat semitonium- és tonus-összetételként magyarázza: „ditonus (...) constans ex duobus tonis" (a nagy terc két egészhangból áll). A szerkezetből vezeti le a hangköz nevének etimológiai megindoklását: „...et dicitur a dya id est duo et tonus quasi modus continens in se duos tonos" (a nagy terc áll a „dyá"-ból, ami kettőt jelent, s a „tonus"-ból, ami nem más, mint egészhang, tehát a ditonus két tonus összetétele). Ez az okfejtés — bár csaknem mindig hibásan és pontatlanul — a kor minden zeneelméleti írásában föllelhető, s valószínűleg szintén Boethius eszmefuttatására, illetve annak helytelen értelmezésére vezethető vissza. Ez a példa találóan jellemzi a középkori (nemcsak zenei) irodalom tekintély-felfogását: az író-kompilátor gépiesen átveszi a Boethius nevével fémjelzett, általánosan elfogadott, közhellyé vált meghatározásokat, tételeket, nem firtatva azok eredetét és jelentését. Ugyancsak Boethiusra, illetve antik forrásra vezethető vissza a lőcsei mester félhang-etimológiája. Ez a „semitonium", a görög felfogáshoz hasonlóan, nem egyezik az egészhang matematikai felével, ezért a szó eredetét nem a „semi" = fél (dimidium) elöljáróval, hanem
