Új mindenes gyűjtemény 8. 1989 – Társadalomtudományi értekezések
Körkép - Dr. Oláh Andor: "Fűbe-fába az orvosság!"; "Újhold, új király!"; "Az idő a gazda mindenütt…"
NÉPI ORVOSLÁS 217 Ezekben az években a kisebbségben élő magyarság körében is megindul a munka. Elsősorban adatközlő jellegű írások készülnek, de a 70-es évektől tudományos összegező munkákkal is találkozhatunk több kutató, mint pl. Vasas Samu, T. Szabó Attila, Aumüller István, Penavin Olga és mások tollából. A szlovákiai magyar népgyógyászati kutatás gyermekcipőben jár. A 70-es években néhány szórványos adat megjelenik a napilapokban, folyóiratokban erről a témáról, majd a 80-as években egy-egy adatközlő jellegű összefoglaló írás a Csallóköz népi gyógyításáról. Dr. Oláh Andornak, az általam itt ismertetett könyvek szerzőjének tudományos szemléletével a széles nagyközönség igazából csak a 80-as években ismerkedett meg. Az utóbbi 25 évben hazai és külföldi folyóiratokban megjelent tanulmányait némely esetben átdolgozva vagy kibővítve csak most ismerhették meg a népgyógyászat iránt érdeklődők. Gyűjtéseit, mint gyakorló orvos az 50-es és a 60-as években végezte Békés megye területén, ebből a gyűjtésanyagból merít könyveinek megírásakor. A „Fűbe-fába az orvosság!" című tanulmánygyűjteménye önmagában két önálló, mégis szervesen egymásba kapcsolódó részre őszük, amelyben a második, az adattári rész alapul szolgál az elsőnek. Az első részben a magyar népi orvoslás formai és tartalmi sajátosságaival, történeti összefüggéseivel, továbbfejlesztésével és felhasználásának lehetőségeivel foglalkozik. Több olyan gondolatot vet föl, amelyek újszerű meglátást jelentenek a magyar népi orvoslás kutatásában. Az első tanulmányban megpróbálkozik egy „kategorizációs modell" kialakításával, amelynek alapján az összegyűjtött anyagot, annak „belső rendező elvei szerint" rendszerezi, mégpedig történeti, néplélektani, személyiségtani, szociológiai és orvostudományi szempontból. Kiemeli a népi orvoslás kutatásának célját, fontosságát, s azt, hogy a „természetes gyógymódok (pl. gyógynövények) egyre nagyobb szerepet kapnak az orvosi gyakorlatban". A második írásban a népi orvoslás anyagát szintén formai szempontból elemzi; mégpedig a népi orvoslás nyelvének, szókincsének sajátosságaival (gazdaság, képi erő, objektivitás-realizmus) foglalkozik. Bemutatja a népi orvoslás nyelvére vonatkozó speciáüs jellegzetességeket: rámutat a mai népnyelvnek azokra az elemeire, amelyeket a sámánizmus korának örökségeként tarthatunk számon, elemzi a magyar orvosi szaknyelv és a mai népnyelv viszonyát, a népnyelv teremtő erejét és az életbölcsesség népnyelvi megnyilvánulásait. A formai vizsgálódások után a harmadik fejezetben a „lelki tartalmak kutatása" következik, ahol is részletesen elemzi a népi orvoslást meghatározó alapelveket, szemléletet és észjárást, s ezek alapján határozza meg az orvoslás történetének korszakait. A népi gyógyszertan, betegségtan, kóroktan, tünettan és kórélettan anyagának, de magának a népi orvoslás szókincsének az elemzése alapján is megállapítja, hogy a népi orvoslás humorális patológián alapul. A humorális patológiai szemlélet alapvető jelentőségére a népi állatorvoslásban mutat rá, de kutatásai alapján bizonyítja, hogy éppúgy érvényes ez a népi emberorvoslásban is. Az orvostudományban a humorális patológia a XVI-XVII. századig volt érvényes, tehát ebből következik, hogy a mai magyar népi orvoslás a XVI—XVII. századi kultúrának felel meg. Ennek a megállapításnak a helyességét a kiadványban található további tanulmányaiban kifejtett gondolatok is bizonyítják. A pszichoszomatikus szemlélet és a népi orvoslás viszonyával foglalkozó írás mottójául a szerző Elekes György következő gondolatát választotta: „Az orvostörténelem feladata az, hogy megteremtse a régi és a mai kutató és a gyógyító orvosi tudomány között a történeti folyamatosságot, előmutassa a régi eredményeket és a megszakított logikai gondolatsorokat, hogy azt újra végigjárva, esetleg meglepő eredményekre bukkanjon." Ebben a fejezetben mutat rá a népi terápia és a népi kóroktan pszichoszomatikus jellegére, amely a pszichoterápia, a szomatikus terápia jelentőségében, az optimális orvos-beteg viszony kialakításában, a gyógymódok hatékonyságában és a hármas ősi egységtörvény (gyógyító ember, erőtér, gyógymód) nyilvánul meg.
