Új mindenes gyűjtemény 7. 1987 – „Kurtaszoknyás hatfalu˝

Tanulmányok - Méry Margit: Az Alsó-Garam mente népviselete

ennek segítségével erősítik a hajhoz. A díszes kontyra egy iszéles, piros vagy zöld, habos-mintás szalagot kötöttek széles csatra, a két végét a szoknya aljáig hagyták lógni. Ez a főkötőt körbe eltakarta, annak csak hátsó része volt látható. Ünnepnapokon erre még felső kendő került, amelyet elöl az áll alatt tűztek össze. Legünnepibb kendőjük az első világháborúig a tilangli kendő volt, amelyet fehér fonallal kihímeztek. Néha ennek hátraeső csücskére neccelt szélt varrtak, amelyet a pintlihez hasonlóan keményítettek, és apró ráncokba szedtek. Ezáltal a kendőnek szebb esése volt. Az első világháború utáni években helyére lángszínű selyemkendő került, de télen főleg az idő­sebbek bársonykendőt 'kötöttek. Mind a négyfajta kendőjük ünnepi viselet volt. Kisebb ünnepeken a színes selyemkendőket és a zseniliakendőt kedvel­ték. Télen a meleg helinder- és a legkedveltebb a gyere-haza-kendő volt posztóból, amelyet mindenféle színben viseltek. Kisebb ünnepeken gyakori volt a kockás kendő. Hétköznapokon, de a két világháború között már ünnepeken is a pintli és a konty helyett hátrakötő kendő takarta a menyecskék haját. A leg­kedveltebb hátrakötő kendőjük a piros bécsi kendő, amelyet a menyecske esküvője után csak öt-hat évig viselhetett. Azután már kasmír- vagy sötétebb delénkedővel csapta hátra a fejét. Ünnepeken a hátracsapóra még előrekötő kendő is került; mindig az alkalomnak és időjárásnak megfelelően. Az elő­rekötő kendőket előre egészen a homlokra húzva, két mély ráncba igazították, az ünnepieket csak megtűzték, a köznapiakat két csomóra kötötték. Az ünnepi selyemkendőkbe csipkés szélű gyócskendőt tettek, amelyet erősen kikeményítettek, hogy a felső kendő jól álljon. Ezt mindig úgy kötötték, hogy egy kicsit oldalt kilátsszék. Lábbelik A nagyünnepi viselet szoros tartozéka a ráncos torkú, tiklis, csörgös-csi­korgós piros csizma volt, amelyet a lányok rendszerint esküvőjükre kaptak, és fiatal menyecske korukban viselhettek. A kisebb ünnepeken a vőlegénytől jegyajándékba kapott fekete sárga tőzésű oldalvarrott csizmát viselték. Mind­két fajta csizma készítési módja hasonló volt. Az oldalvarrott ráncos torkú piros csizma szára térdig ért, az oldalvarrásnál aranyos, vagy ezüstös fonallal díszítették gyöngyszemes öltéssel. A saroknál félkör alakban tőzés díszítette. A szárát lent a térdnél már nem keményítették, hogy lehajlásnál ne vágjon a húsba. Talpába csikorgót varrtak, ezért nedves időben sosem viselték. A talpa és a sarka közé, a sarokhoz erősítve egy kis félkör alakú patkót, szárnyas patkót 2 1 tettek, amelyre kaszapenge darabokat erősítettek, ezáltal a csizma járáskor szépen csergett. Az oldalvarrott sárga tőzésű fekete csizma a kisebb ünnepek lábbelije volt. A sárga vagy piros bőrtűzést gyömbérrel tisztították. Ezek forgathatós csizmák voltak, Bényben vagy Esztergomban készültek. Később ezeket a tisztiszárú, hátulvarrott, barna és fekete csizma váltotta fel, de a piros és fekete oldal varrott ráncos torkú csizmák még a két világháború között is kedveltek voltak. Ugyancsak a két világháború közötti években kezdett elterjedni ünnepi alkalmakra a színes bársonycsatos félcipő, amelyet harisnyával viseltek. Harisnyát a csizmával is viselték, a múlt század végén és 'századunk elején gyakori volt a iszínes (kék, sárga), később a fiataloknál fehér, idősebbbeknél barna vagy fekete színű. Hétköznapokon nyáron általános volt a mezítlábjárás, hidegebb időben papucsot viseltek, amit a cipész elkopott csizmaszárból készített. Nyáron, ha a faluba mentek, mamuszt, tutyit vettek a lábukra, amelyet vastagabb posztó­59

Next

/
Thumbnails
Contents