Új mindenes gyűjtemény 6. 1986

B. Kovács István: Egyházi intézmények-világi közösségek

korántsem a legfontosabb a különböző funkciók közül. így a templom volt a színhelye a fiatalok vallásos oktatásának (az iskolák tárgyalása során utaltunk erre), a 19. századot megelőzően az egyháztagok fegyelmezésének, az évenkénti Gergely-napi közgyűlésnek. Legfontosabb és legalapvetőbb funkciója azonban az istentiszteletek tartása volt. Az alábbiakban ez utóbbi kapcsán olyan szempontokat próbálunk érvényesíteni, amelyek betekintést engednek a társadalmi hierarchiába. Az istentiszteletre hívó harangozás a következő módon történt: először a kisharanggal, másodszor a nagyharanggal harangoztak egyet, a beharangozás pedig mindkettővel egyszerre történt. A gyülekezet tagjai a bikkszögi és a nagyszeresi kapun át gyülekeztek a templomkertben. Az asszonyok megálltak a ,,garádicsnál", az emberek pedig a tornác előtt diskuráltak. A századfordulót követően a gergelyfaliak „gatyában" jártak a templomba, ezenkívül fehér ing, fekete mellény, fejükön kalap, lábukon „csizsma" alkotta a viseletet. A vályiak viselete „priccses" fekete vagy szürke nadrágból, fehér ingből és fekete mellényből állt, lábukon csizmát, fejükön kalapot viseltek. Az alsóvályiak viselete ugyanez volt, nemeseké és paraszti származásúaké egyaránt. Él még az emlékezetben, hogy az ,,előttyiek fekete fürtös gubába jártak a templomba". Télen minden gyülekezetből „prémes nagykabátot" hordtak. A tehetősség kifejezéseként a „jobbszőrűek" egy szál rozmaringot tűztek a mellükre. A szegényebbek a rozmaringot a kalaphoz tűzték. Miután a pap megérkezett, a gyülekezet bevonult a templomba. A bevonulásnak megszabott rendje volt. Elsőnek ment be a pap, őt követték a hívek. A 19. század elején azt a határozatot hozta a presbitérium, hogy „vasárnap, mihelyst az első harangozást elkezdik, azonnal az oskola mester tanítványaival együtt a templomba megyen, hogy a harangozás alatt bémenendö gyülekezettel énekelhessen" (1810). A gyülekezetből először az asszonyok vonultak a templomba, őket követték a lányok, aztán a felnőtt férfiak, legvégül a legények. A bevonulás céljára két bejárat állt a gyülekezet rendelkezésére. Ezek igénybevétele két gyakorlat keveredését mutatja. Az egyik szerint a déli (fő) bejáratot a férfiak, valamint a bejárat melletti női széksor asszonyai, lányai vették igénybe. A nyugati bejáraton át a többi női széksorban helyet foglaló asszonyok, lányok vonultak be. Ezt a bejáratot kellett hogy használják a nyugati karzaton helyet foglaló legények is. Ezzel a nemek szerinti elkülönüléssel szemben a másik gyakorlat a származás szerinti megkülönböztetésen alapult. Eszerint a déli (fő) bejáratot a gyülekezet „törzsökös" családjai, míg a nyugatit az idegenek, a „szék néküliek" vehették igénybe. A bevonulást követően mindenkinek szigorúan megszabott helye volt. Az ülésrend megállapítása hozzátartozott a templomi rend fenntartásához. A 17—18. század folyamán az újonnan épült vagy átépített református templomokban az építés költségeit a beépítendő templomi székek áruba bocsátásával fedezték. A hozzájárulás arányában kapták az egyes családok helyüket a templomban. Ebből fejlődött ki aztán az ún. templomi székjog, ami azt jelentette, hogy a valamikor megvásárolt vagy készíttetett székbe csak a vásárló család, illetve annak egyenes leszármazottai ülhettek. Különösen nemesi gyülekezetekben volt ez a jelenség általános. Az is előfordult, hogy a templom belsejének egy részét vásárolta meg a család, és azt saját ízlése szerint építette be különböző formájú padokkal (pl. „fedeles székek"). Az ülésrendnek közösségenként egészen sajátos változatai alakultak ki, közös vonásuk azonban, hogy mindegyik tükrözte az adott közösség társadalmi hierarchiáját. A legelőkelőbbeknek számítottak a „prédikáló szék" 96