Új mindenes gyűjtemény 6. 1986

B. Kovács István: Egyházi intézmények-világi közösségek

érvényesítette.

6

9 A két bíráskodó testület által kiszabott büntetések eltérnek egymástól, szinte kiegészítik egymást. A világi fórum előtt a leggyakoribb büntetés a bizonyos számú botütés, míg az egyházi fórumon a kifejezetten lelki jellegű büntetések (pl. bűnbánattartás, egyházmegkövetés, kiközösítés) vannak előtérben. Az egyházmegkövetés szertartásának részleteire kánonaink közül először a BGKHk-ban találunk utalást: „ . . . közegyetértéssel elhatározzuk, hogy minden egyházban legyenek bűnbánati székek és gyász- vagy fekete ruhák, részint a mások intéséül és rémítéséül, hogy a hasonló cselekményeket kerüljék el, részint hogy legyen az némi vizsgálatul, hogy vajon a bűnbánók igazán kívánják-e visszavételüket."

1® A bűnösnek az említett ruhában szégyenpadra ülve vagy szégyenkőre állva, a templomban vagy a templom előtt, istentisztelet alatt kellet bűnhődnie, majd megfelelő töredelme láttán következhetett nyilvános bocsánatkérése Istentől és a gyülekezettől. Az egyházmegkövetést általában penitenciatartással rótták ki. 1771-ben paráznaságért egy „feleséges embert" és egy férjezett asszonyt,,elébb két ízben Predikatio alatt a templomban való állásra, harmadik ízben pedig Ekklesia követésre" ítéltek. 1786-ig a penitenciatartás színhelye a templom, ezt követően a parókia. (Utóbbi esetben kevésbé megszégyenítőnek érezték a bűnösök az alkalmazását.) A helyszín megváltozásában szerepet játszhatott Mária Terézia 1769-ből, illetve II. József 1786-ból származó rendelete, amely az egyházmegkövetés alkalmazását az önkéntesvállalás esetein kívül tiltotta.

71 A büntetések ismertetésénél tett megjegyzések, miszerint a büntetést az illető ,,önként, minden erőltetés nélkül elviselte," illetve ,,önként maga sürgette", e rendeletekre vannak tekintettel. Az 1800-as évek elején a bűnösök néhány alkalommal ún. Reversálist adtak, melyben kötelezik magukat a jó magaviseletre. Az egyházi fegyelmezés hatékonyságát jelzi az is, hogy a legszigorúbb büntetés, a kiközösítés alkalmazására csupán egyetlen alkalommal került sor. 1767-ben „nemes Czékus Miklós uram malmára való molnár háromszori citálására az Ekklesiának meg nem jelenvén és rettentő káromkodásáért magát az ekklesiai fenyíték alá nem eresztvén Nob. Consistori excommunicaltatott". A tapasztalatok szerint a kiközösítés kilátásba helyezése még a legmakacsabb bűnöst is meghátrálásra késztette. 1810 körül kezdenek mindinkább kirajzolódni a következő korszak körvonalai. Erre az egyházi fegyelmezés hatékonyságának csökkenése a jellemző. Az alábbiakban ennek főbb okaira térünk ki. 1840-ig nincs adatunk arra, hogy a fegyelmezés egyházi és világi szerve között jelentősen megromlott volna a viszony. (Bizonyos jelek ennek egyenesen ellentmondanak.) Kölcsönös viszonyuk azonban alapjában megváltozott. ,,Az előző korokban a világi hatóság buzdította a büntetését kiálló egyháztagot (sőt kötelezte) a penitencia-tartásra, korszakunban pedig az egyház adja át a bűnt elkövetett és penitenciát tartani nem akaró tagját megbüntetés végett a világi hatóságnak. "

7

2 Pl. 1813-ban „Ns. H. József betstelenséggel illetvén mind a Ns. Ekklesiát mind a Ns. Consistoriumot. . . hivatalára a Consistoriumnak meg átalkodásából el nem jött, meghatározta, hogy külső Magisztrátusnak adja ki". Az 1814. április 3-án tartott presbiteri gyűlés jegyzőkönyvében olvashatjuk, hogy „a helybéli Magisztrátus a melynek által adatott, érdemlett büntetését rajta el követte". 1818-ban két, káromkodásért bevádolt nemes ügye ,,a Ns. Hadnagynak által adatott a dolognak kinyomozása végett, fel hagyattatván a Consistorium elejbe lejendő megjelenése az érdemlő büntetésnek el vételére nézve". Ezekből az adatokból az is kitűnik, hogy az egyház továbbra is jogot formált bűnös tagjainak fegyel92