Új mindenes gyűjtemény 6. 1986
Angyal Bél: Nádvágás és a nád fölhasználása Gútán
A szegest nem verték föl. Szegőléccel végig lekötözték a tetőléchez, jó szorosan. Harminc centiméterenként kötötték meg, tehát sűrűbben, mint a szorítólécet. A tetőgerincre végig két deszkából összeszegelt szegődészkát helyeztek, amelyet a szegőléchez erősítettek. Ez a szegést védte a beázástól, mivel ez kezdett el leghamarabb korhadni. A szegés után a ház két végére a nád bugájából papot (kokárdát) készítettek. Ez a dróttal összekötözött nádcsomó volt a ház csúcsdísze. Ha „kolbász" zárta le a nádtetőt,akkor a két ágának a kifordításával keletkezett mélyedésbe helyezték a kokárdát. Készen is volt a nádtető, vagy ahogyan az idősebbek nevezik: a szérha. A nádtető könnyű és olcsó volt, nyáron hideget, télen meleget tartott. Hátránya, hogy korhadékony és gyúlékony. Ha sok hó esett, a hóhúzóval letakarították a havat a tetőről, ne nyomja fölöslegesen. A hóhúzó gereblyéhez hasonló szerszám, azonban fogak helyett egy szál deszka volt a nyél végére erősítve, ezzel „hárították le" a havat. Néha a vadméhek is beköltöztek a nádtetőbe: a nádszálakban raktározták el a mézet, és betapasztották a végüket. Gyerekek kihúzogatták az ilyen nádszálakat és széthasították, hogy kiszívhassák belőle a mézet. A felnőttek gyakran meg is verték a gyerekeket, ha ilyen módon rongálták a tetőt. A nádtetőt 10—15 évenként reperálni, javítani kellett. Ennek két módja ismeretes: a fótozás és a borítás. Az utóbbit akkor alkalmazták, ha már gyenge volt a nádtető, és „nem bírta el" a foltozást. Ilyenkor az egész háztető felületére újabb réteg nádat raktak. Ez pontosan úgy ment, mint az új tető készítése, csak nem raktak csepegőt. Foltozásnál előbb a nádverővel megveregették a tetőt, vagy pedig vesszőseprűvel lesöpörték, hogy a korhadt nád lehulljon, és előtűnjenek a lyukak. A lyukakba 50-70 cm-esre vágott nádszálakat tömködtek, és a nádverővel simára fölverték. A javítás munkáját megkönnyítette a macska (vagy kapocs). Ez kétfokú létra volt, melyből 40 cm hosszú vaskampók álltak ki. Ezeket a kampókat beütötték a tetőbe, s a létra a nádra simulva biztosan állt. Az alsó felébe két 30 cm hosszú, fölfelé álló pálcát (lábat) ékeltek, ezek tartották a fótozó-, stukli- vagy tömőnádat, hogy a nádazó mindkét kezével szabadon dolgozhasson. 2 4 A nádazó a javításnál a „macskán" állva dolgozott. A nádtető valaha uralkodó héjazat volt Gútán. Az 1900-ban végrehajtott népszámlálás adatai szerint az 1200 gútai lakóházból 764 (64 %) volt náddal vagy zsúppal födve. 2 5 A tíz évvel későbbi népszámlálás 1371 lakóházat talált Gútán, ebből 813 (59 %) volt nádas. 2 6 Tűzveszélyessége miatt a nádtetőt már a múlt század végén tiltották a hatóságok. 1886-ban a Komárom vármegyei megyegyűlés által elfogadott Építési és szépítési szabályzat 13. pontja kimondta: „ Újból építendő vagy lényeges átalakítás alá vett házakat náddal, vagy szalmával befödni nem szabad. " 2 7 Valószínű, hogy ezt a határozatot nem hajtották végre következetesen, mert az adatközlőim nem említették, hogy tiltották volna a nádtető készítését. Szerintük „azt a mód adta", hogy ki milyen tetőt készített. A múlt század végén jelentek meg az első, cseréppel fedett házak. Elterjedésükhöz hozzájárult az 1899-es nagy tűzvész is, amikor a lakóházaknak több mint a fele a tűz martaléka lett. 2 8 A cserép a nádtetőt csak az első világháború után kezdte kiszorítani, ehhez azonban már hozzájárult a lecsapolások nyomán jelentkező nyersanyaghiány is. Az 1930-as, 40-es években már nehéz volt nagyobb mennyiségű nádat beszerezni. Legközelebb a naszvadi határban fekvő, a prímási uradalomhoz 114
