Új mindenes gyűjtemény 6. 1986

Angyal Bél: Nádvágás és a nád fölhasználása Gútán

támasztottak nekik, azután szétvágták a kévéket összefogó gúzsokat. Elrendezgették a nádcsomókat, és vesszővel a vázhoz kötözték őket. így kör alaprajzú kunyhót kaptak; egy ember meghúzódhatott benne pár órára. Nyár végén a Gúta környéki gyümölcsöskertekben zöld nádból emeltek kunyhókat. Faágakból állófákat (ollóágasokat) állítottak, kialakították a kunyhó vázát, majd nádat raktak rá, amelyet a nádfalhoz hasonlóan kötöztek meg. Ide költözött ki a gyümölcsszedés befejeztéig a kertpásztor, általában a gazda fia. Ezeket az épületeket némi javítással több évig lehetett használni. Utolsó példányaik az ötvenes években tűntek el Gúta határából. A pásztorok is hasonló kunyhókat készítettek a folyóparton, ahova a csorda járt mindennap inni és pár órát díllenyi (delelni). (Az utóbbi években ismét megjelentek Gúta határában ezek az ideiglenes építmények. Több farkasdi és negyedi lakos bérel földet Gúta környékén, ahol dinnyét termelnek. Júliusban, a dinnye beérésének közeledtével a folyópartokon, tavakban, kopolákban még néhol foltokban növő zöld nádból csőszkunyhókat emelnek, ahova kiköltözik éjszakára a család egy-egy tagja. Néha egészen takaros kunyhókat építenek.) Újabb fölhasználása a nádnak az építészetben a stukatornád, amelynek készítésével századunk 30-as, 40-es éveiben többen is foglalkoztak Gútán. Saját készítésű kötőgépen állították elő, és a megkötött nádat a fatelep vásárolta föl. A stukatornádhoz hasonló a nádtakaró vagy hasura, amelyben azonban drót helyett madzaggal, spárgával kötözték a nádszálakat szorosan egymás mellé több kötéssel, a nádszál hosszúságától függően. Hideg éjszakákon hasurával takarták le az üvegházak tetejét, de a friss betont is védték a fagy ellen ilyen módon. A nádtakarót ma is használják. Náddal vették körül a fiatal gyümölcsfákat, hogy a nyulak meg ne rágják. A határt járó ember a vizenyős réteken, mocsarakon rövid nádszálon szívta a vizet. A nádszál „csőszerű" voltát használták ki akkor is, amikor a csíráztatott gabonából készült eledelbe, a kőttísbe pár szál nádat szúrtak, hogy a sütés közben fölszabaduló gázok távozhassanak. Már említett idős adatközlőm emlékezete szerint (ő ugyanis halászattal is foglalkozott) a szelicsárdai

1

8 halászok a Feketevízen használtak egy nagyon kezdetleges vízijárművet, a nádtutajt. Fűzfavesszővel összekötöztek néhány kéve nádat, ezekre keresztben ráfektettek ismét néhány kévét, és ezeket is összeerősítették. A halászok az alkotmányon állva egy rúddal, a tulófával lökődték magukat előre a vízen. Ha éjjel halásztak, még aludtak is rajta. A gyermekek nyílvesszőt készítettek nádból, de ebből készült a sárkány váza is. Leginkább gyerekek készítették és használták a nádsípot. Arasznyi hosszú nádszálnak kiszedték a belét, az egyik oldalába nyelvet vágtak, majd játszólyukakat fúrtak a nádszálba, és kész volt a hangszer. Az 1940 -es években még használták Gútán a dudát vagy kutyadudát, amelynek sípja szintén nádból volt, de a bőgőjébe, amely bodzafából készült, szintén nádból való sípot helyeztek. A nádat általánosan használták tüzelésre a kemencékben. Hogy mire használták föl a nádat, az függött a minőségétől is. Általában háromféle nádat különböztettek meg: 1. Bókonyos nád — ez volt a „legsilányabb" minőségű, apró, görbe. Olyan helyen nőtt, ahol többször változott alatta a vízszint az év folyamán, pl. a belterületeken levő tavakban, kertek alatt. Leginkább fűtésre használták, esetleg gazdasági épületek készítéséhez, 2. Piros, véres vagy víkony belű nád — ez vékony, pirosasbarna színű, acélos volt. Azokon a területeken nőtt, ahol nem kapott elegendő mennyiségű vizet. Elsősorban tetőfedésre használták. 3. A fehír vagy vastag belű nád 111