Új mindenes gyűjtemény 6. 1986

Angyal Bél: Nádvágás és a nád fölhasználása Gútán

volt a legértékesebb, legjobb minőségű: fehéres sárga színű, egyenes, hosszú szálú. Ott termett, ahol az egész év folyamán elegendő víz állt alatta. Fehér nád termett a Paptójában is. Háztetők leszegésére csak ilyet használtak. A nádat elsősorban tetőfedésre használták Gútán. A ma 60-70 éves parasztemberek mind értenek valamennyit a nádazáshoz, új tetők készítését azonban régebben is inkább mesteremberek végezték. A nádazók, szérházók szegény emberek voltak, általában apjuktól tanulták a munka fortélyait, mesterségüket képesítés nélkül, alkalomszerűen végezték.

19 Többen közülük az ácsmesterséghez is értettek. Munkájukért napszámot, esetleg előre megalkudott kommenciót (bizonyos mennyiségű gabonát) kaptak, amelyhez étkezés is járt. Pálinkát ritkán kaptak, mert „hamar lefordultak volna a tetőről". Az egyik utolsó nádazó Gútán „Rendőr" Szabó Géza (szül. 1911) 1953-ban az állami gazdaság részére birkaakolt nádazott, és 450 koronát kapott négyzetméterenként. Nádtetőt leginkább tavasszal vagy ősszel készítettek, amikor más nagy mezőgazdasági munka nem volt, s az időjárás is nedvesebb. Ilyenkor a nád puhább, jobban lehetett vele dolgozni. A munkához a nádazón kívül még 2-3 emberre volt szükség, a gazda és családtagjai segédkeztek ilyenkor. A náddal fedett lakóházak tetőszerkezete ollóágas volt. Az allófák szétnyíló ágai tartották a szelemengerendát. A tetőgerincen végigfutó szelemengerendára támaszkodtak a horogfák, amelyekre vízszintesen 5-7 darab lécet (horoglécet) erősítettek, ezek tartották a nádréteget. Hosszú ágas tetőszerkezet csak a melléképületeken található. A tető két végének lezárása általában tűzfalas volt: deszkából készült, de a hátulsó vége lehetett farazatos (kontyos) is. A tetőfedés megkezdése előtt a nádkévékből kihúzták a leghosszabb nádszálakat, ezeket később szegésre használták. A szegőnádat külön kévékbe kötözték és megöntözték, hogy puha legyen, szegéskor ne törjön. Egy méter hosszú tető leszegéséhez egy kéve kellett. Ezután elkészítették az állást. Két erős fát támasztottak a ház falának, amelyekre vízszintesen két másikat kötöztek egymás fölé rúdazókötéllel. Az alsón állt a nádazó, ez a fa a munka előrehaladtával egyre följebb került a tetőre rakott nádra, ahol aztán a horogfákhoz kötözték. A fölső fa tartotta a legalsó nádsort. Vendégoldalt és rúdazót is fölhasználták az állás készítéséhez. Aki szép, tiszta padlást akart, hogy a nád bugája ne lógjon be a padlásra, az először nádpallút (szőnyeget, borítást) készített. Megtisztította a nádszálakat a levelektől, levágta a bugáikat, és dróttal szorosan egymás mellé kötötte a szálakat. így hosszú göngyölíthető takarót nyert, amelyet ráerősített a lécekre néhány szöggel. Az eresz fölött, a háztető alsó részén kezdték a nádazást. A tető alján végigraktak egy sor nádat, ez lett a csépégő vagy szérha,

2

0 A nádat kévékben adogatták a tetőre, ahol késsel elvágták a gúzsokat, és eligazították a nádat. A nádréteget az állásra kötött fa tartotta. Lerakták a nádat 20-40 cm vastagságban, szorítólécet helyeztek rá, amely általában hengeres fűzfaág volt, és az alatta lévő, alulról a második léchez kötözték. A kötözéshez szérhakötő nyársat (nádazótőrt, kötőtűt) használtak. A nyárs hajlított végű vaspálca volt, fából csak az készített ilyet, aki a saját épületeit javítgatta, s másnak nem dolgozott. A hagyomány szerint a nádat mindig dróttal kötözték a tetőre. A kötözést ketten végezték. Egyikük bévül a padláson befűzte a tűbe a drótot, 112