Új mindenes gyűjtemény 4. 1985

Duka Zólyomi Norbert: A nagyszombati orvostudományi kar és történeti előzményei

tanult orvos papok is hasonló tevékenységet fejtettek ki, de az egyházi szabályok csakhamar megtiltották nekik a sebészet „vérrel járó" mesterségét. Némileg megváltozott a helyzet — Magyarországon a 16. századtól kezdve —, amikor a sebészek (felcserek) megalakították első céheiket, illetve a fürdősök és borbélyok is céhekbe kezdtek tömörülni.

4 A céhek már a konkurrencia kiküszöbölése végett is súlyt fektettek tagjaik bizonyos szintű szakszerű kiképzésére, így a céhek megalakulásától fogva a sebészek kiképzése céhszerű volt. Három-négy évet inasként kellett dolgozniuk egy sebészmesternél, utána három évig mint segédek folytatták gyakorlatukat, végül a céhmesterek jelenlétében (később az illetékes városi orvos előtt) vizsgát kellett letenniök, amelynek fő tárgya általában a flastromok és kenőcsök elkészítése volt. A vizsgákon jelen volt a városi tanács két tagja is. A sebészek helyzetére hátrányos befolyással volt az a körülmény, hogy a céheken belül elvegyültek a borbélyokkal, illetve fürdősökkel, sőt hogy a sebészet mellett maguk is űzték egyik vagy másik, vagy mindkét mesterséget. A céhszabályokban azért bizonyos különbséget tettek közöttük, pl. csak sebész rakhatott piócát a betegekre, borbély ezt nem tehette meg. Míg az 1720-as magyarországi összeírásban még együtt szerepeltek a sebészek és borbélyok, 1747-ben a Helytartó Tanács összeírásában már külön vannak feltüntetve.

5 Az az általános szokás, hogy a sebészektől nem követeltek meg semmilyen formában egyetemi, illetve főiskolai végzettséget, sem pedig valamely egyetemi tanfolyam látogatását, a 18. század végéig maradt érvényben. Nem változtatott a helyzeten, hogy pestisjárványok idején a sebészek viselték a legsúlyosabb és legveszélyesebb feladatok terhét, és miközben a helybeli orvosok szabályszerűen, a közvélemény helyeslése közben távol tartották magukat a pestises betegektől (az akkori felfogás szerint túl becses volt életük, semhogy kockára tegyék), a sebészek gyakran életükkel fizettek kötelességeik pontos betartásáért. így pl. Pozsonyban az 1710—1714 közt dúló pestisjárvány éveiben a sebészek sorra meghaltak, és idegenből kellett újakat hozni a helyükbe. Gyógyszerészek. 1770-ig, az általános egészségügyi szabályozás, a Generale Normativům in re sanitatis elnevezésű átfogó egészségügyi törvény életbelépése előtt, amely van Swieten nagy műve volt, és egy pozsonyi orvos (Sgollanics József) is részt vett szerkesztésében, a gyógyszerészektől sem követelték meg az egyetemi végzettséget még tanfolyam formájában sem. A képzés az ő esetükben is úgy történt, hogy inasként, illetve segédként elszerződtek egy gyógyszertártulajdonoshoz, aki mellett kitanulták a gyógyszerészeti mesterséget (ars), és néhány évi gyakorlat után megkapták a segédek felszabadító okmányát. A későbbi időkben vizsgát is kellett tenniök egy tisztiorvos és egy városi tanácstag jelenlétében. A három nagyszombati gyógyszerész — Czechner Antal Ferdinánd, Puff Tamás Ferenc és Pinka József — által 1749-ben beterjesztett és Mária Terézia királynőtől jóváhagyott gyógyszerészstatútumok előírták, hogy egy gyógyszerész csak akkor nyithat vagy vehet át gyógyszertárat, ha előbb a városi főorvosnál vizsgának veti alá magát, amelyen vizsgáztatóként két 127