Új mindenes gyűjtemény 3. 1984

D. Varga László: Ung-vidéki szarufaragványok

egy másik írásomat: Honismeret 1981. 6.) így emlékszik vissza egy húsz évvel ezelőtti, Lengyel Jánossal folytatott beszélgetésére (tőle tanulta a szarufaragás titkait): „Egyszer megmutattam Lengyel Jánosnaik egyik kezdeti szarufaragásomat, amelyhez a mintát nem a »pásztorművészet« Ung-vidéken közismert mintáiból választottam, hanem a szarura egy kunyhót karcoltam, amely előtt egy lány állt, akiért két csikós verekedett. Háttérben a lány apja, aki kezében pásztorbottal, békítő szándékkal készült közbelépni. Lengyel János kezébe vette a szarut, sokáig forgatta, nézegette, majd ezt mondta: — Tudja mit, öcsém...? Szíp munka, igazán szíp munka, de ez nem az igazi. Én ezt levakarnám, oszt kidógoznám." A jelenet azért nem tetszett Lengyel Jánosnak, mert az ő idejében nem faragtak „mozgó" figurákat. összefoglalás Herman Ottó pásztorművészetnek nevezte a faragó pásztorok munkáit, mivel azok technikában, kifejezésmódban, törekvésben anynyira szorosan kötődtek a pásztoréletmódhoz, annak zárt közösségi rendjéhez, hogy tematikailag semmiképp nem sorolhatók más népművészeti ágazathoz. A motívumok azok, amelyek tükrözik az alkotók élet- és gondolkodásformáját, társadalmi rétegük belső vívódásait, álmait, örömeit, gondjait. Mindez bizonyítéka annak is, hogy a pásztortársadalmi életforma nagyban különbözik a paraszti életformától. Ez a már említett zártságából következik. De épp a zárt közösségi életstílus volt az a meghatározó erő, amely mentesítette esetünkben a faragó pásztorokat, de a pásztorokat általában is más, külső hatásoktól. Ennélfogva őrizhette meg (és csak ritkán lépte túl) a faragó pásztor a benne kialakult és általa elfogadott szépségeszményt, amelyet magáénak érzett és tudott. Ha egy másik faragó pásztornál új elemet fedezett fel, nem állta meg, hogy meg ne jegyezze: „ez nem az igazi". Impulzusként szolgálhatott ugyan számára más faragó pásztornál látott motívum, de „ugyanazt", ugyanolyan elrendezésben, kivitelben sohasem próbálta újból megfaragni. Esetleg átvett egy-egy részletet, kisebb motívumot, amelyet aztán saját képességeihez alakítva, fantáziájába ágyazva továbbfejlesztett. Ezáltal lett munkáinak egy-egy példánya egyedivé, megismételhetetlenné, sajátossá — talán épp abból az emberi, gyarló törekvésből adódóan, hogy „ő szebbre is képes" másoknál. Ezt mindenképpen pozitívumként könyvelhetjük el, hisz ennek folytán a pásztorművészet színesebbé, gazdagabbá, a motívumskála változatossá — megújíthatóvá vált. Az esetleges kölcsönhatások terén (amelyek több mesternél is felfedezhetők) a közös nevezőt kell keresnünk, nem pedig szétválasztásukra kell törekednünk. Az már más kérdés, hogy egy-egy típusdarab elkészítését, illetve a motívumok megjelenését kinek tulajdonítjuk „elsőként", ha ennek eldöntésére egyáltalán vállalkozhatunk. Ezért mi sem kívántunk többet bemutatni annál, amit az eddi81