Új mindenes gyűjtemény 3. 1984

D. Varga László: Ung-vidéki szarufaragványok

ám a jó pásztor híre eljutott más vidékre is. Az ilyet megbecsülték, hiszen a „vagyont érő" tehenet nem bízhatták akárkire. A négy mester faragványai leginkább szarukból készültek: így az ivószaruk, pásztorkürtök, sópotrokok (sótartó), fésűtartók. Ezek tették ki faragványaik zömét, bár emellett készítettek fából, illetve bőrből egyéb használati tárgyakat is: pásztor botokat, ostorokat, pásztortarisznyákat, dohányzacskókat. Ez utóbbiak bemutatásától ezúttal eltekintek. Elsősorban a használati tárgyak készítésének szükségessége adta a faragó pásztor kezébe a görbekést, vésőt, tűt. Azonban ivótülköt, sópotrokot vagy más egyebet faragva nem elégedett meg a puszta használati funkcióval, hanem a faragásban ízlését, fantáziáját vagy a környezetében látottakat valamilyen formában, mennyiségben megörökítette, egyszóval megpróbálta a tárgyat „cifrítani". Mindez persze függött attól, hogy a már említett szempontok (technikai készség, fantázia, hagyományok stb.) mennyire befolyásolták a faragó pásztor munkáját. Az sem volt ritka, hogy egy-egy faragott tárgy nem használati célra készült, hanem ajándékul: barátnak, pásztortársnak, a faragó jó emberének vagy kedvesének. Ez persze nem jelentette azt, hogy ilyenformán a faragott tárgy veszített volna művészi értékéből, és abban sem befolyásolta a faragót, hogy az általa szépnek tartott ornamentikát, díszítőelemet, sajátos megmunkálási módszert, stílust vagy motívumot megváltoztassa. A pásztorművész alkotása mindig hangsúlyozta a közösségnek a megnyilvánulás egyéni jellegét, amely formálta a készülő faragványt: „én faragtam". A pásztorfaragás esetében hat legkevésbé a közösségi ízlés, és itt érvényesül legerősebben az egyéni felfogás.

6 Domanovszky György tétele érvényes a szóban forgó faragó pásztorokra is. Az tehát másodlagos kérdésnek számított, hogy egy-egy darab milyen célra készült. A rendeltetést mindenekelőtt az anyag határozza meg: milyen technikájú megmunkálásra alkalmas, mit lehet belőle „kihozni". Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy ha pl. „szép, fehér és vékony falú a szaru", akkor ivótülöknek a legalkalmasabb. Volosin János kimondottan ilyenből dolgozott. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy az ő idejében, amikor az állattenyésztés (főleg a fehér magyar fajta) virágkorát élte, nem okozott gondot, hogy a legalkalmasabb munkadarabokat válogassa ki (pl. elhullás esetén). Rudolf Bednárik egyik munkájából megtudhatjuk, hogy a „zempléni és Ung megyei urasági kúriák, kastélyok csakhamar megteltek a Volosin által készített népművészeti tárgyakkal. Szűts B., aki első megrendelője és támogatója volt, néhány Volosin által faragott darabot megmutatott Herman Ottónak, aki ezeket a figyelemre méltó népművészeti termékeket bemutatta Budapesten a magyar millenniumi kiállításon.

7 A magas szinten kidolgozott darabok meglétéhez nem fér kétség, ahhoz annál inkább, hogy „elárasztásról"

8 beszélhetünk-e, mégpedig az alább következő okoknál fogva. 77