Új mindenes gyűjtemény 3. 1984

D. Varga László: Ung-vidéki szarufaragványok

Ha Európa népeinek művészetét, különösen faragásaikat vizsgáljuk, szembetűnő a magyar pásztorok művészetének kiemelkedő gazdagsága. Egyetlen népnél sem találjuk az ábrázolásnak, a technikának és a felhasznált anyagoknak olyan változatosságát, mint a magyar pásztorművészetben.

1 Ennek megvannak a reális és bizonyítható okai, mindenekelőtt az állattenyésztés széles körű elterjedése. És bár maga az állattartás az idők folyamán nagyarányú változáson ment keresztül, egyes ősi elemeit mindmáig megőrizte. Az állattartás még a XX. század elején is az egyik legfontosabb gazdasági tényezőnek számított területünk életében,

2 s ennek lecsapódását ma is láthatjuk a szocialista mezőgazdaság virágzó nagyüzemeiben az Ung-vidéken, főként a szarvasmarhatenyésztésben. Az Ung-vidéken ma is nagy kiterjedésű legelőket találunk, s ez egyik biztosítéka a síkeres állattenyésztésnek.

3 A XIX. század utolsó szakaszában az ungvári, valamint a nagykaposi járásban a fő tenyészállat a szimentáli szarvasmarha volt. A századforduló után a magyar tarka mellett még a magyar fehér fajtát is tenyésztették.

4 Ez utóbbinak hosszú, fehér tülökszarvait gyakran vették kézbe és faragták a vidék ügyes kezű faragó pásztorai. A faragott darabok használati tárgynak készültek, ám szükségletkielégítő funkciójukon túl kifejezték a faragó pásztor lelkivilágát, az őt foglalkoztató kérdéseket csakúgy, mint a szép iránti érzékét. Mindez függvénye volt annak, hogy a faragó milyen mértékben tartotta tiszteletben a szűkebb közösségben elfogadott ízlésszintet, igényes volt-e önmagával szemben. Jelentős szerepe volt a hagyományőrzésnek és nem utolsósorban az alkotói fantáziának, technikai készségnek is. A magyar néprajz a pásztó r művészeti törekvéseket tájegységenként csoportokra osztja. Eszerint megkülönböztetünk erdélyi, dunántúli, felföldi és tiszántúli faragó pásztorokat.

5 Az utóbbi csoporthoz soroljuk azt a négy Ung-vidéki (felső-tiszaháti) pásztorművészt, akikről az alábbiakban szó lesz. Nem árt megjegyezni azonban, hogy a legtöbb besorolási forma további variánslehetőségeket rejt magában, ezt a Lengyel fivérek munkái is bizonyítják, amelyekről a későbbiekben szólunk. A faragó pásztorok és faragványaik Az alábbiakban az Ung-vidék négy faragó pásztorával foglalkozom, akik közül ma már csak a 86 éves Babincsák János él Csicserben. A két Lengyel fivér, Lengyel János és Lengyel Miklós (Szirénfalváról származtak) már nincsenek az élők sorában csakúgy, mint Volosin János, aki a kárpátaljai Perecsényben született az 1860-as évek elején. Volosin mint kisbojtár már gyerekkorában elkerült szülőfalujából, s bejárta az egykori Ung vármegye több urasági birtokát. Huzamosabb ideig Nagyrát, Kisgejős és Szűrte (ma kárpátaljai községek) uradalmi birtokain pásztorkodott. Az előbb említettek főleg szülőfalujukban tartózkodtak, 76