Új mindenes gyűjtemény 3. 1984

D.Varga László: Népi halászati eszközök és módok a Latorca halászatában

tak. A funkciók a következőképp oszlottak meg: egy halász ült a ladik tattyán (farülésén), ez hajtotta és irányította a ladik mozgását, további két ember volt a botló, ezek tartották a bokrozó karóit, s miután körbezárták a bokrot, a bokrozó botló it leszúrták a talajba; a fennmaradt egy-két ember pedig piszkálta, szurkálta a bokrot a pókusszal (3-4 méteres rúddal), hogy kizavarja a bokor alól a halakat. A csicserieknél hasonló volt a munkamegosztás, de másképp nevezték az egyes feladatok ellátóit: a szákos íeszúrta a bokor köré a szákot, az űzőnél két rúd volt, az egyik a kötŐrúd (amikor ezt leszúrta, ehhez rögzítette a ladikot), a másik pedig a hajtórúd (ezzel zavarta ki a halaikat a bokor alól). A téli halászathoz több idő állt rendelkezésre, ezért egyéb halászati formákhoz képest rendszerezettebb, szervezettebb formában halásztak olyankor. A „jégről, jég alatti" halászat elterjedt formája volt a gyalommal való halászat a magyar népi halászatban. Ezzel ellentétben az általam vizsgált területen ,a nagyobb közösségekbe tömörült halászcsapatok a vasas szálakkal történő emelőhalászatot gyakorolták, amely a hajtóhalászati kategóriába sorolandó. A halászcsapat létszáma attól függött, milyen szélességű vízszakaszt kívántak lezárni. Ha pl. 12 szákos volt (Sz. — csupán a szakosok számítottak halászoknak), akkor ugyanannyi baZtásnak és hajrónak kellett lenni, akiket a halászok hívtak meg a halászathoz. Ezek sógorok, komák, rokonok voltak. A számok jól érzékeltetik, milyen létszámú közösséget „mozgatott meg" egy-egy téli halászat. Lényegében hasonló volt a munkamegosztás a többi vizsgált falu téli halászatában is, csupán Csicserben látta el a baltás és rudas szerepét ugyanaz az ember. Miután kiment a csapat a jégre, az első feladat az volt, hogy a szákosok kivágták szákjaik számára a léket (e munkában természetesen a baltások is segítették). Ugyanis mielőtt a baltások hozzáfogtak volna a lyukvágáshoz, a szákosofenak akkorra már ülniök kellett, azaz szákjaiknak már a vízben (a lékben) kellett lenni, nehogy közben a halak „mozgásba jöjjenek". Ezután a baltások „felmentek" mintegy 400-500 métert a szákosoktól, s elkezdték a lyukak vágását. Mikor kivágtak egy sor lyukat, akkor következtek a hajtók, akik 8-10 méter hosszú nádjaikkal felkavarták a vizet, hogy felriasszák a halakat. Ezután ismét egy sor lyuk kivágása következett, majd újból hajtás mindaddig, míg el nem érték a szákosokat. Ami a baltások és hajtók munkáját illeti, eléggé megterhelő volt, hiszen a sorok közti távolság nem volt több 5 méternél. A szákot már a szégyénél leírtuk, de ez a változata legfeljebb 1 méterrel kisebb. Hasonlóképp kisebbek a hátsó száklábak, mivel ha egyformák lennének a mellső száklábakkal, akkor „emeléskor kifordulna belőle a hal". Ez tulajdonképpen a nyári szák, amelynek inaira a téli halászathoz súlyokat erősítenek, hogy a víz fenekén tartsák. 62