Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez

No, Pistukám, mennek is hét éccaka, hét nap, hét szempillantásig egyhúzomba. Mikorcsak egy drága, aranyos rétre lehajintódnak ők. Szegény János a lovával. A derékbe érő fűbe úgy járkál a lova, de ő egy teremtett lelket se lát. Azt mondja, hogy: — Hallod, hallod, édes lovam, mink má hét éccaka, hét nap itt bolyongónk. Hát mi ennek a titka, ki lakja ezt a drága, aranyos rétet? Nézd meg — azt mondja —, az egyik virág nyíllik. a másik hervad itt! Hát mi ennek a titka? — Várjál csak, lesz még ennek bánatja is! Mit lássa jő, hogy egy vén öregember a másik ódaion bunkósbotval feltámaszkodva. — Hallod, hallod, Szegény János, de jó érzed te magad itt. Éppúgy, mint otthon érzed magad. — Édes, kedves öregapó, énhozzám még nem szót idáig senki. Én nem látok senkit, embervei nem tanákoztam, hát mit csináljak? — No, ide hallgass — azt mondja —, a lovadnak több eszi van, mind a széles világnak, mert te olyan rétbe járkász, amilyen szagú rét az egész világon nincs. Ha más ló idigyött vóna, mind lezúzta vóna, ő meg amelyik virág elhervadt, mindég azt szakította ki. Amelyik nyíllott, aho ő nem nyút. Mind a ketten megőriztétek a Világrétemet. Én vagyok a Világkerülő. Ha te nem rendesen viselkedek olyat vágok neked evvel a bunkósbotval a fejed tetejire, hogy neked a fejed úgy szétmegyen. mind egy tök. De ide hallgass — azt mondja —, látom, hogy nem avval a szándékval vagy, hogy valakinek rosszat csinálj, meg valakit messértsel, hát mi járatba vagy? Mer tudd meg, hogy én vagyok a Világ Kerülője. Én összejárkátam az egész világot, és ha valaki nem jól gazdálkogyik, én olyat ütök a feji tetejire, hogy ő má csak agyig él! Mer az én bunkósbotomnak az egész világon párja nincs. Én országokat belátok, én tudtam mindent, amit te abba az országokba végeztel, én mindent láttam. Én híjjába vagyok itten, a másik országba is olyant ütök a fejedre, hogy rögtön végi az életednek! Mi járatba, mi fáradságba vagy? Elmondja neki Szegény János. — No, nézd, Szegény János, azt tudom. Én a Világ Kerülője vagyok, és a széles világon mindenrő tudok. De ide hallgass! Itt ez a bot a kezembe, de ha egy rántásra, egy szakításra ki nem veszed a kezembő, akkor má ne indújj el! No és mikor kikaptad a kezembő, olyat nem vágol a fejem tetejire, hogy amelyik nekem legöregebb haj van a fejemen, fel nem húll az égnek, akkor ne indújj el! No, igaz-e, Pistukám, milyen ember vót má ő?! Akkor, igaz-e, ahogy az öreg fogta így a botot, ne (a két kezében, vízszintesen maga előtt — B. K. I. ), meffogta, két kézbő csavargatta. Egy rántásra kirántotta a kezibő az öregnek! Messinderítette a feji felett, mikor rávágott a fejire, olyat szót. mind egy negyvenkettes ágyú. A hajszál felállott az égnek a tetejire. — No, Szegény János, ide hallgass! Memmondom neked őszintén, háromszázezer esztendős vagyok, híjjába ettem meg vagy hatvan birkát me teheneket, de még én eccer se büffentem fel, csak most az ütés alatt. — Olyat büffent, hogy még a fáró a levelek is szóródtak le. — Most má, pajtás, vitéz ember vagy, meppróbáhatod a világ sorát. No itt, igaz-e, eltelt az idő, beszégettek. — No, ide hallgass, Szegény János, szegény embernek e gyereki vagy, cigánygyerek vagy, ne haragudj meg érte! Mink terajtad segítőnk. Nagy erős 158