Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez

ember vagy, neked má elég vóna a fél világ, de ide hallgass, akinek az egyik szeme rí, a másik szeme me nevet, rád vár. Nagy vitéz ember vagy, Szegény János. Nekem minden erdőhö jogom van, de az ő erdejibe még én se mehetek be. Az ö erdeji kivételes. Én nem félek, a Világ Kerülője vagyok, én nem félek. Minden erdőbe hatásom van, de az övébe nincs. Szegény János is leült, a fejét vakarta. — Nagy vitéz ember, édes, kedves öregapám, nagy vitéz ember! — És ő, Világ Szépségi, a világra teremtődött, az apja elígérte a kezét. Itt ez a nagy baj. A hitet — azt mondja — meg kell szegnyi, mer Világ Szépségi nem akar hozzámennyi. No itt, Szegény János bánkódott, igaz-e. — Édes, kedves fijam, te me ne bánkódj, maj még előtted az út. Tebelőled még nagy vitéz ember lehet, ha úgy viselkedel végig az út alatt. Ide hallgass — azt mondja —, adok neked egy zsebkendőt. Bár akarmikor mettörüközöl benne, én abba a minutába a segítségeden leszek, ha tudok. Ha meg nem jelentkezek, tudd meg, hogy én tehetetlen vagyok! Kedves fijam, nagy vitéz ember vagy, próbákozz! Minden embervei tanákozol, nem tudod, hogy kibe mi lakik. Csak úgy tudhatol mindenrő a széles világon, ha minden embervei beszélsz! Szerencsés utat! Ha a segítségeden lehetek, csak törüközz a zsebkendőbe, és én má ott is vagyok! Világ Kerülője vagyok, én bár akarmikor segíthetek rajtad. No itt, igaz-e, felvágtatott ő a fekete felhő járásába. Mit lássa jő, hogy egy istentelen nagy vasháló előtte. — Kedves gazdám — mondja a ló neki —, baj van, le kell szállanónk! Innen tovább út nem lehet, mer a háló előttőnk van. Ha lemenek a fődre, a háló akkor is előttőnk, ha felmenek, akkor is fent előttőnk. Itt má — azt mondja — út nincs ki, itt má le kell szállanyi, oszt pihennyi! Meg kell tudnyi, hogy ki ennek a gazdája. Úgyis vót. Leereszkednek ők a fődre, egy istentelen nagy erdőbe, igaz-e, olyanba, hogy a végi nem láccott ki sehonnan se. Egy istentelen nagy vadszilvás erdőbe, olyanba, hogy agyig tudott még az eger is elmászkányi a bokor közt. A nagy vitéz ember vagdosott a kardjával. Mit lássa jő, egy vénasszony tövisvei fésűkögyik. Avval a vadszilvatövisvel úgy fésüli két ódalra leeresztve a haját. — Adjon isten, édes, kedves öreganyám! Mit lássa jő, hogy az egyik dohánylevelet beteszi a szájába, a másik me gyön ki, köpdösi ki a bagót a vénasszony. — Ide hallgass, Szegény János, hozd el azt a vasvillát a sarokbó, a vadszilvabokornak a tövibő! Vágd a szemem közé, de úgy, hogyha én fel nem nyitom a szemem, akkor rögtön végi az életednek! Akkor Szegény János, igaz-e — el lehet képzelnyi, hogy milyen vitéz ember vót ő —, meffogja a vasvillát, szalad a vénasszony felé. Képzeld el! „Maj háromezer esztendeji még én embert nem láttam a szememre. Mer még olyan vitéz ember erre nem járt, aki úgy beütte vóna a szemembe a vasvillát, hogy én fel tudtam vóna nyitnyi a szememet." Akkor Szegény János megkapta a villát, úgy belevágta a szemi közé, hogy hét nap, hét szempillantásig mindég aludt. Kimerűt tőle! Kimerűt tőle, olyan nagy erőfeszítést tett Szegény János. Mikor belevágja, a vénasszonynak mind a két szemi felpattant. Mind ahogy négyszáz kazal ég, úgy tüzelt a szemi a vénasszonynak. No Pistukám, itt lesz má baj! — No, ide hallgass. Szegény János! Én idáig nem tudtam, hogy az országba 159