Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

Vadkerty Katalin: A műtrágyázás kezdete Szlovákia területén

azzal indokolta, hogy Magyarországtól keletre (Oroszországban) még jó erőben van a talaj, nyugaton pedig már áttértek a belterjes gazdálkodásra. A nyolcvanas évek folyamán Magyarországon is kezdtek a nagybirtokok áttérni a belterjes gazdálkodásra, és nem egy nagybirtok ért el figyelemre méltó eredményeket. Különösen azok a gazdaságok, ahol nagy mennyiségben termesztettek cukorrépát, mert a cukorrépa rendszeres műtrágyázása jó hatással volt a többi mezőgazdasági termény terméseredményére is.

8 De a kis- és középparaszti gazdaságok még mindig az elavult termelési módszerrel dolgoztak, és nagyobbrészt csak a klasszikus mezőgazdasági növényeket termesztették. A korabeli szaklapokban egyre több olyan cikk jelent meg, amely a kistermelőket is meg akarta győzni a gazdálkodás új formái bevezetésének, egyebek közt a műtrágyázás alkalmazásának szükségszerűségéről.

9 Amint említettük, a műtrágyázás széles körű alkalmazása a múlt század nyolcvanas éveiben már nem tűrt halasztást. Magyarországi viszonylatban a műtrágyázás kérdésével első helyen a magyaróvári Mezőgazdasági Akadémia kezdett foglalkozni. Az intézet tanárai irányították a kutatómunkát, és 1885-ben felhívással fordultak a magyarországi mezőgazdákhoz, hogy kapcsolódjanak be az Akadémia irányításával szervezett műtrágyázási kísérletekbe. Ez a felhívás azonban egy olyan rangos mezőgazdasági szaklapban jelent meg, amely aligha jutott el a kisgazdákhoz. Az Akadémia javaslata tehát nem a kisgazdákhoz szólt, hanem a nagybirtokok intézőihez és a tehetősebb gazdákhoz.

1

0 A később létesült Növénytermelési Kísérleti Állomás" egyrészt megismertette az érdeklődőket a külföldön elért műtrágyázási eredményekkel, másrészt közzétette a Magyarországon elért eredményeket. Közlései felbátorították a mezőgazdákat; több olyan nagybirtok akadt a mai Szlovákia területén is, ahol a gazdatisztek a talaj minőségének és az éghajlati adottságoknak alapos ismeretében rendszeresen kísérleteztek a különféle műtrágyákkal. A 19. század második felének szakirodalma trágyának nevezett minden olyan anyagot, amely növeli a talaj termőképességét. Ezeket az anyagokat eredetük szerint két csoportra osztotta: 1. természetes, teljes értékű és 2. mesterséges trágyákra. A szakirodalom szerint az első csoportba tartoznak a legértékesebb trágyák: Az istállótrágya, a komposzt, a fekáliák, a zöldtrágya, valamint az olyan növényi és állati hulladékok, amelyek a talajban könnyen feltáródnak, mint például a tőzeg, a szalma, a csont, a hús, a vér. Ezeknek az anyagoknak a jelentőségét a kutatók abban látták, hogy a növények megtalálják bennük a számukra szükséges összes tápanyagot, és hogy bomlásuk során sok szerves anyagot juttatnak a talajba, ami jó hatással van a talaj fizikai tulajdonságaira. A második csoportban kaptak helyet a mesterséges trágyák, vagyis a műtrágyák, amelyeket a szakirodalom, mivel csak egy vagy két növényi tápanyagot tartalmaznak, úgynevezett egyoldalú, kiegészítő trágyaszernek, póttrágyának nevezett el. Ezek a trágyaszerek arra szolgálnak, hogy egyrészt kielégítsék egyes növények különleges igényeit, másrészt pótolják a természetes trágyák legfontosabb összetevőit, a nitrogént, a foszfort és a káliumot. Ezért az ipari úton előállított trágyaszerek, a chilei salétrom, a kénsavas ammónia, a különféle foszfátok (legkedveltebb közülük a szuperfoszfát), a Thomas-salak és a kálisók a talajnak és a növénynek csak egy bizonyos igényét elégítették ki. Az akkori szakemberek véleménye szerint csak az olyan talaj műtrágyázása eredményes, amely nem szorul fizikai változtatásra, tehát elegendő benne a humusz. 68