Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

Vadkerty Katalin: A műtrágyázás kezdete Szlovákia területén

A talaj termőképességének fenntartása és növelése már a legrégibb időkben foglalkoztatta a földművelőket. A kérdés megoldása később azokra a szakemberekre várt, akik már hivatásszerűen foglalkoztak a mezőgazdaság különféle problémáival. E szakemberek egyik csoportja azokat a pótanyagokat kereste, amelyek megakadályozhatják a talaj termőképességének csökkenését, illetve teljes kimerülését. A talaj termőerejének fenntartását és javítását szolgáló bizonyos eszközök és módszerek ismeretesek voltak már az ókorban is, amikor a földművesek istállótrágyát, fekáliát, de ezen kívül gipszet, márgát és hamut is használtak a szántóföldek trágyázására. Ez volt a kezdete az ember természettel vívott harcának: a földművelő sok évtized, esetleg több nemzedék megfigyelései és gyakorlati tapasztalatai alapján tudatosan kezdte alkalmazni azokat a pótanyagokat, amelyek a gyakorlatban eredményesnek bizonyultak. Ám az egész kérdés tudományos vizsgálata még sokáig váratott magára, csak a tudományok fejlődésének nagy korszakában, a 18. század második felében került rá sor. Ekkor kezdték a szakemberek tudományosan elemezni azokat a tapasztalatokat, amelyeket a földművelő ember sok száz év gyakorlatában szerzett. Megvizsgálták például, milyen hatással van az istállótrágya a talajra, és keresték az okát annak a jelenségnek, miért csökken a termés, ha egy szántóföldön több éven keresztül ugyanazt a növényt termesztik, vagyis kutatták az ugarolás lényegét. Több évtizedes kísérletezés után, a 19. század harmincas éveiben születtek meg azok az alapvető felfedezések, amelyekből az következik, hogy a növények külső és belső szerkezetének kutatása nem elegendő, feltétlenül tanulmányozni kell a növényeket alkotó, a növények növekedését elősegítő anyagokat is, valamint azokat a változásokat, amelyek a növényben növekedése és fejlődése folyamán végbemennek. Mivel ezek a kérdések jellegüknél fogva már nem a botanika, hanem a kémia területére tartoznak, ez a két tudományág egyre közelebb került egymáshoz, főként a 19. század első évtizedétől kezdve, noha a biológusok kémiai megfigyelései régebbi keletűek. Az 1780—1800-as években több hírneves francia és német tudós foglalkozott a növények vegyelemzésével. Különösen nagy visszhangot keltett de Saussure francia tudós „Recherches chimiques sur la végétation" című munkája, amely 1804-ben Párizsban jelent meg, és egy új tudományágnak, a növényfiziológiának, növényélettannak vetette meg az alapjait. Mivel a tudósok a 18. század végén még keveset tudtak a növények táplálkozásáról és az ásványi anyagoknak e folyamatban betöltött szerepéről, a berlini Tudományos Akadémia 1800-ban pályázatot hirdetett annak eldöntésére, hogy a növények a talajból veszik-e fel vagy maguk állítják elő az ásványi anyagokat. A feltett kérdésre több, 1819—1840 között megjelent tanulmány adta meg a választ. A tudósok pontos kísérletekkel bebizonyították, hogy a növények ásványi alkotórészeiket természetes úton, a talajból veszik fel.

1 Ezalatt a földművelők körében — akik főként tapasztalataikra hagyatkoztak —, az a nézet terjedt el, hogy a növények egyetlen tápanyagforrása a humusz. Ha tehát termőképesebbé akarják tenni a talajt, akkor ahhoz elég a humusztartalmát növelni. A földművelők ugyanis megfigyelték, hogy a sötétebb, a humuszban gazdagabb talaj adja a legnagyobb termést, és hogy az istállótrágya is humusszá válik a földben. Ez .a felismerés, melynek tudományos megfogalmazása az úgynevezett Thaer-elmélet,

2 azt eredményezte, hogy a földművesek megértették, milyen nagy érték az istállótrágya. Megkezdődött az istállótrágya 66