Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez

Szegény János meg, igaz-e, a fekete felhő járásába indút az erdő fele. Azt mondja a ló: „Édes gazdám, le kell szállanyi, mer elszakadt minden erőm. Itt vágyónk. Ha nem szállok le, én má leesek." No, Pistukám! Azt az erdőt hétszer kőrűjárták, abba az erdőbe út nem vót semerre se. Olyan nagy vadszilvás, hogy olyan buzogány má az egész világon nem lett vóna, hogy azon keresztű tudott vóna mennyi, hogy le ne szedték vóna róla. Körű vadszilvás tövisvei, olyanval, hogy azt ember nem tudja mekközelítenyi se hason, se bebúni, sehogy se. Egész a fődön feküdt a vadszilvás tövisk. — No, édes gazdám, itt vágyónk. Szegény János, igaz-e, megéhezett, elővette, amit a vénasszony gyűtött neki vakarót, mer má neki csak a vót. Mikor megette, továbbra is éhen vót. — Édes, kedves lovam, éhen vagyok! — Édes, kedves gazdám — azt mondja —, nálad van, oszt egyel! Mikor megkezdene egy ilyen vakarót, ne, mit lássa jő, hogy egy háromlábú kecske arra gyön, ott mekeg a feje felett. — Hát, idi hallgass, édes, kedves kecske barátom, nekem ez a vakaró olyan, mintha neked egy országot adnék. De ide hallgass, neked is csípek belőle egy cseppet. Nekem az ki van adva, hogy akkor vegyem elő, mikor legjobban verekedek, meg a legjobban leszek elfáradva. Olyan éhség gyött rám, hogy muszáj megennyi. (Ezt má tudod, a vitéz csináta, ezt a nagy éhséget!) De ide hallgass — azt mondja —, adok neked belőle egy cseppet. Ettő úgy érzed magad, mintha hét országot nyomtak vóna beléd. Akkor a kecskének egy darabot a szájába dugott vóna, mikor azt mondja a kecske: — Ide hallgass, Szegény János, az neked kell, nem nekem! De azt a jóságot memmutattad velem, hogy adtai vóna ebbő is. Nekem híjjába adod, ez úgyse segített vóna azon, hogy én ember legyek. Legyen neked, a vakarót hagyd meg, ne oszd szét! Engem mekkínátal, nekem ez elég vót. Én direkt azé gyöttem most, hogy mekkínász-e vagy nem. Akartai nekem adnyi, hát ide hallgass, én segítek rajtad. Csak te gyere mindenütt énutánnam, és az erdőbe bejutói! Mer látod itt ezeket a csontokat, koponyákat végigszórva? Ez mind ember. Itt élték le a fiatalságokat, meg ahogy meghaltak, itt mentek szét. Mer ha itt egy nagy griffmadár kivágja magát, belekap a hajába, oszt a levegőbe agyig hurcolja, míg a csontja meg a bőri szét nem szórógyik. Ide hallgass, én meg ezt nem akarom, hogy amié te énhozzám jó vótal, én terajtad ne segíjjek. Gyere! No itt, igaz-e, Szegény János megyen a háromlábú kecske után, orrán, száján gyön a füst a kecskének. Ahogy megyen utána, mit lássa jő, hogy egy kis ösvény megyen végig be az erdőbe. — Ide hallgass, a Griff vitéz ezt az utat adta nekem. Erre, míg a világ világ, vitéz ember nem tanál, csak akinek én memmutatom. Neked én memmutattam, de ide hallgass, Szegény János, ha neked sikerűi a célod, fogadd me nekem a kardod markolatjára, hogy a magyarországi királynak a jányát feleségű adod hozzám! — Kérlek szépen, kedves pajtás — azt mondja —, ezt metteszem neked. — Mer ide hallgass, én éppen úgy egy ötvennyolc országnak a fejedelme vagyok, mint bár akarki a világon. Én elindútam az édesapám házátó világot próbányi, befejeztem, mind egy háromlábú kecske. De ha téged a Jóisten idisugarított, hogy ti idigyöttel a mi memmentségőnkre, én neked memmutattam az utat, hagy legyek má én is boldog! 164