Új mindenes gyűjtemény 1. 1980
B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez
mindennap hatszor, hétszer kell öntöznyi, nehogy a Nap megégesse a szárját, nehogy meghaljon. Mer több mind millió és millió hektáron fekszik az iborka, de ő van a közepébe. Őt nem vette senki, őt nem ültette senki, ő magától termett. No itt, igaz-e, Szegény János memmondja nekik, hogy mirő van szó. — Kedves fijam, mitőlőnk mindent megkaptal. Ha bár akarmilyen bajba leszel, csak gondolj ránk kettinkre, mink mingyá ott termőnk. Világ Szépséginek mindég úgy kell bolyonganyi, mind ahogy el van átkozva. Ő elátkozta saját magát, hogy ő bolyongja össze az egész világot, de akkor se megyen a vitéz emberhe, aki őtet eljegyzette, mé míg metteremtette a világ az anyja hasán kívül. No itt, igaz-e, úgyis vót. Mikor Szegény János elindút, megcsókolta a három öreget, fel a fekete felhő járásába. Azt mondja a ló neki: — Édes, kedves gazdám, szálldogálónk, menőnk, még idáig bajónk nem vót sehol, de mondd má me nekem mégis, merre tartónk mink? — Világ Kerülője minden erdőt mennézett, de abba az erdőbe még soha nem mert bemennyi. — No, ide hallgass — azt mondja —, Szegény János, én azt mondom neked, hogy má háromszázezer esztendős vagyok, a világon a legöregebb ló vagyok, de azt az erdőt mink is kikerütük mindég. Nem tudom, hogy abba az erdőbe lakik-e valaki vagy nem, mer mihent az erdő felé közeledőnk, minden embernek elveszik a tudása, hatalma, mindene. Én nem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy jány, mikor aho az erdőhö érőnk. — Most ide hallgass, kedves gazdám (sic! lovam — B. K. I.), aho az erdőhö menőnk. Csak arra kérlek, annak az erdőnek az irányába vigyél el! Nekem má más utam nincs, én nem pályázok semerre se. Hogy a Világ Szépségi ilyen szerencsétlenségbe jár, én azon akarok segítenyi. No, ahogy ők beszének a lóval, otthon a két bátyja is mennősüt. Az egyik elvette a bíró jányát, a másik meg elvette a jegyzőjét. Otthon meg a nagy lakodalom áll. Ott mindenki táncol, vigad, csak a királynak a jánya nem táncol senkivel. No, maj annyira jóba vótak, hogy a királyi kastélyba lett mettartva a lakodalom. Azt mondja a király: — Édes, kedves jányom, táncolj má ti is! Mevvan a boldogságod is, minden az égvilágon, hát mé nem táncolsz te? — Édes, kedves apám, hogy táncolnék én, hogy mulatoznék én, mikor — azt mondja — Szegény János bajba van. — Hát mé, kedves jányom, hát mit tucc te Szegény Jánosró? — Hogyne tudnék, édes, kedves apám! Én Szegény Jánosnak minden útját tudom, mióta a házbó kitette a lábát, maj én — azt mondja — fél tátos vagyok. Szegény János egész tátos, én me fél tátos. Most őneki nagy útja van. — Akkor, kedves jányom, én iszok, itt van a család — igaz-e, a szegény népre má azt mondta, hogy „itt van a család" —, mulatónk, táncolónk. Hogy én arra a boldogságra ne igyak, hogy az én országombó olyan egy híres vitéz született, mind Szegény János, akire én büszke lehetek, de még a gyerekidnek a gyereki is, az má nem lehet. Egy Egész Világi Vitéz indút ki az országombó, édes, kedves jányom. Nézd meg, azóta, kedves jányom, ha egy légy száll erre, még az is kikerüli a kastélynak a körülmentét. Mert Szegény János itt született, és ő idi tartozik mihozzánk. Ennek az örömére igyónk, Szegény János! Má a fiúnak az apjával koccintott. — Igyónk, igyónk az én drága, kedves fijamnak az egészségére! 163
