Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez

Kitett vagy hat ódal szalonnát, vagy száz vakarót. A gyerek egy roppantásra, egy szuszra mindet behajította. — Édes, kedves öreganyám, szomnyan vagyok! — Hozok azt is, kedves fijónk! Vagy háromezer esztendős bort tizennyolc hordóval behúzott eccerre. — Hogy érzed magad, kedves fíjam? — Kedves öreganyám, mind mikor édesanyám a világra szült! — Azé, kedves fíjam! Itt má neked a hajad szálának se szabad elesnyi. Úgyis vót, igaz-e, beszégetnek. Eccer csak az erdő zúg, villámzik. — Látod-e, kedves fíjam. most is itt van a mi keresztfíjónk. Leszállana ő má, de má nem mer. Nézzél ki, kedves fíjam, amennyi csillag van az égen. mind rakásra szaladt, de ő má nem mer gyönnyi. Má most híjjába gyön, mer amit én a tekenőbő kikapartam tésztát, többet ér, mind amennyi vakarót megettel. Azt a vakarót edd meg, a többit mind hadd itt, kedves fíjam! Eccerre bekapod a szádba. Ez többet ér, mind neki kilencvenkilenc. Még ha hármastó adják neki a vakarót, akkor is többet ér ez az egy, mer ahogy én végighúzgátam a tekenőnek az ódaián, annyi országoknak az ereji ment beléd. No, Szegény János, kedves fíjam, ha tebelőled csinátónk embert, te segítel rajtónk, felkötöm az édes, kedves uramat is. Má hétszázezer esztendeji is van, hogy az uramnak az arcát nem láttam. Gyere, fíjam — azt mondja —, nézd meg te is az én uramat! Kedves fijam, amelyik holmi teccik róla, má ebbe a minutába viheted. Mi lássa jő, egy szoba közepin kiterítve középen, hétméteres bajúszval. Hét méter erre, hét méter arra. Az egyik sarokba meg a haja, mintha vagonbó öntenének ki valamit. Egy istentelen hetvenmázsás kard me mellette fekszik. — No, fíjam, látod-e ezt az embert, aki itt fekszik? — Mé, kedves mamám? — Őbenne ennek az embernek az ereji van. Ő — azt mondja — azóta halott, mer minden erejit, minden tudományát, mind a keresztfíónkba adta. Hát azé nagy vitéz ember. De látod, hétezer esztendejig ebbe a szobába még az ajtót se nyitta rá. Szegény János odament, meccsókolta az öreget. A szegény ember felkelt. — Édes, kedves keresztfijam — azt mondja —, csak azóta, hétezer esztendőtő csak most tudtál rám gondolnyi? Mikor lássa, hogy nem a: — Tü, tü, ördög vigye az anyádat! Tudtam, mikor anyádba egy babszem vótal, hogy te minket felkeresel. Szegény János. Hát az én keresztfijam mellett neked kellett engem meccsókolnyi. hogy én úra lássam a világot?! A feleségével összevissza csókolták egymást. — Édes, kedves férjecském, a mi fiónk segített rajtónk, Szegény János. Magyarországi vitéz, kilső országi vitéz, nem mihozzánk tartozik, mégis ő nekőnk az örömőnk, ő nekőnk a vígasztalónk, a két öregnek. Gondolj, kedves féijecském, olyasmire, amit — azt mondja — talán még a keresztfiónknak se ajándékoztál oda! A vénember összevissza csókolta a cigánygyereket. — No, Szegény János, ide hallgass! Én vótam valamikor az Egész Világi Vitéz. E meg a Világi Szépség vót, ez a csúnya, vén, bagós boszorkány. Éntőlem, fijam, az egész világ fét. Minket a Jóisten avval vert meg, hogy nekőnk gyerekőnk nem lett. Énnekem egy barátom — nagy vitéz ember vót az apja is, de ő énhozzám úgy vót, mind az ég és főd, hát barátságot köttőnk — 161