Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez

— Bár akarmi van, téged az Isten segíjjen, Szegény János! Minekőnk teutánnad fáj a szívónk mindég, míg élvést élsz. A király átfogta, összevissza csókolta. A király a boldogságtó meg-meg a nagy örömbő ki se vót, hogy az ö országába olyan nagy Vitéz ember született. No itt, igaz-e, Szegény János megyen az apjáho, anyjáho. Errő az apja meg az anyja nem tudott, meg a két bátyja. Hej, mellássa a cigány — Szegény János még le se ért —, hogy a nagy ágyúkat tolják be a háza elejibe, a cigányházho. Beállíjják a két sarokra a cigányházho. A cigány kinéz, összevissza szarta magát. ,,Drága Jézuskám — azt mondja —, mit vétettem én a királynak? Ágyúkat hordat idi, isz elég neki idi a katonaságja is. Széttúrják. Kedves feleségem, búcsúzzónk el egymástó, mer a király minket most má kilövet az ágyúbó!" Csak tallérozzák le az ágyúkat. Ha még egy légy gyött arra, arra is ágyúval lőtek. Mikor csak kopogtat a generális. — Adjon isten, édes. kedves öregember! Kinyitta az öreg cigány az ajtót. — Adjon isten! Mi baja van a királynak énvelem, hogy énrám ágyúkat küdet meg tallérostó a katonaságot, századostó! — Hej, szegény ember — azt mondja —, te igin-igin nagy ember vagy. Én híjjába vagyok generális — én hetvenhárom éves vagyok —, de én még a királyval nem koccintottam. Mingyá jelentkezik a király, de először mink gyöttőnk. Ki se beszéli a generális, mikor az aranyhintó a királyval megjelenik. Kikel a hintójábó, bemegyen a szegény házba, szétnéz. Hát bizony a király a pókhálótó meg a sok szemettő meg a lomtó agyig tudott bemennyi. A cigányasszony a sparhét mellett cigaretázott. A nagy újságpapírba a Tarasz Bulba becsomagolva neki, úgy pöfőköl a cigányasszony. A király leül melléje a lócára. — Hallod, hallod. Borcsa — Borcsa meg, igaz-e, mevvót merevedve, mikor cipővel tüzeltek, igaz-e, me rongyokval —, én ebbe a kunyhóba jobban érzem magam, mind a palotába. A cigányasszonynak a nagy újságpapírba a cigareta kiesett a szájábó. — Hogyhogy — azt mondja —, királyatyám, ilyesmit mondanyi? — A poloskátó me mindentő a fal ki se vót! — Nézzen szét, királyatyánk, mibe élőnk mink! — Az nem számít, az nem minden! A magok fia felér a harmincnyolc országomval. Hallják ők kivel a nagy kiabálást: „Éljen, éljen, éljen a mi nagy vitézőnk, a magyarországi vitéz, Szegény János, a cigánynak a fia!" Az egész nép, gyerekek, mind virágokval, csokrokval hányják be. Ahogy a sallangok a rossz ingrő lógtak, arra kötözték a drága, nagy csokrokat. — Nézd meg — azt mondja a király az öreg cigánynak —, én erre gyöttem végig az országon, engem nem éljenzett senki, hozzám se szótak. Nézd meg, a fiadat meg hogy éljenzik! Lássa, hogy a levegőbe állandóan hányják fel a fiát. Mikor leteszik a ház mellett — de má a nép. mind a hajam szála —, benéz Szegény János. Mit lássa, hogy a király — korona a fejébe me minden, igaz-e — a cigányasszony mellett ül, a másik ódaion meg a jánya. De az a kapargódzás má, ami ment! Hát el lehet képzelnyi olyan helyzetbe, igaz-e! — No, ide hallgass, öreg cigány, Szegény János — mert azt is úgy híták, az 156