Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez

apját —, ha azt akarod, ebbe a minutába a jányom itt főz neked, itt takarít. A cigány meg eccerre: — Királyatyám, ilyesmit, a maga jánya itt minálónk?! — Ne félj semmit, ugyanúgy fog főznyi neked haluskát juhtúróval, tejfelvel, szalonnás zsírval, mind a legszegényebb jány. Csak a szavába kerül a fiadnak, oszt maradhat. Abba a pillanatba a kastélyomba többet má helye nincs. Attó függ, hogy a fiad mit mond. Nekem má eccer meccáfolta a szavamat, hogy nem kell, hát én má arró nem tehetek. De — azt mondja — én azon vagyok, hogy a fiad elvegye! Gyön be a fiú, igaz-e, betapos. Meghökkent a fiú, igaz-e? — Hozta isten, édes, kedves királyatyám! — Hozott a téged is, édes, kedves fiónk! — Édes, kedves apám, hát adjon valamit! — Hát, kedves fíjam — azt mondja —, itt van egy csepp dumó. Most vágyónk négyen, hány fele vágjam? Most kinek adjam? A király után me má vagy negyven szeker szalonna kivel. Azt mondja a király, hogy: „Szegény János, nekem abbó a cipóbó vágjál!" Hát azt bizony, öcsém, baltával kellett elvagdosnyi, má késvei nem is lehetett. Mikor elvagdosták: „No, Szegény János, megkóstoltam a kenyeredet, amin te egész életeden át gyötrődtél. A kastélyomba bár akarmelyik pillanatba gyösz innya, ennyi, mindég lesz. Amelyik szobába te lefekszel, téged mezzavarnyi nem szabad, míg te magadtól fel nem kelsz! Mikor felkelsz, a legfinomabb ételvel leszel ellátva, és a lejányom, míg vissza nem térsz, fel lesz tartva, mind feleségnek való. Több sót, több kenyeret ebbe a szegénységbe, ebbe a nagy ínségbe nem eszel. Gyöttök a kastélyomba. Én avval leszek nagyobb ember, hogy én nyúlok a tálba hamarabb, nem Szegény János." Úgyis vót. No itt, igaz-e, ők megegyeztek, kimegyen a lováho. — No, édes, kedves gazdám, jól érezted-e magad ? — Jól! — Szegény János, el kéne má indúnónk! Hosszú az utónk, ki tudja, hogy mikorra érőnk mink vissza idi? Mikor leszőnk ilyen békességbe, ahogy most egyezkedel a királyodval? Még most hol vágyónk? Még agyig indútónk ki az országbó, még az országba vágyónk mindég, itt mennyi kell! — Jó van, kedves lovam, több sót, több kenyeret a házónkná nem eszek, indulónk, ha ez a kívánságod. No itt, igaz-e, úgyis vót. Meccsókolta apját, anyját, a két bátyját. A királytó is elbúcsúzott, memmonta neki: — Nézd, királyónk! Ha a jányodnak gyön olyan kérő, hogy megteccik, azonnal add férhe! Énrám ne számíjjon! Én világot menek próbányi, nekem az élet olyan, hogy vagy gyövök vissza, vagy nem. Mer ha nekem sikerül — azt mondja —, akkor se veszem feleségű a maga lejányát. Bár akarmi baj lesz az országba, csak gondoljonak rám! Én abba a minutába itthon is vagyok. Édesapáméknak, édesanyáméknak — azt mondja — a hajók szálának se szabad meggörbünyi, meg magoknak se! Akármilyen szegénységbe nyőtönk fel, akarmilyen ínségbe, de mégis ebbe az országba születtem, idi tartozok. — így is van, kedves fíjam, éltessen téged a Jóisten! Szerencsés utat, míg a világ a világ él! Akkor Szegény János rápattantotta magát a lovára. „No, édes, kedves gazdám, most vágónk neki a világnak. Most má lehet nekőnk, hogy a legkisebb bokor is szállást adhat, maj nem tuduk, hogy mire menőnk." 157