Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez

éljen...! Hol vótál ilyen soká?" — a népek kérdezték, de ő nem válaszol semmit se. Az apja, anyja is ott vót ríva. „Gyertek má haza, mé máma nem ettőnk. gyertek má haza!" Mikor a fiú legyött a fáró, csak hűlt helyi maradt a fának. Ugyanolyan világos lett a fának a helyin ugyanolyan lett minden az égvilágon, mind régen vót. A király: „Éljen, éljen a mi mevváltságónk, éljen, éljen!" — Mingyá harmincnyolc országnak a betűjit verték vóna a mejjibe. — Átadom, fijam. a királyságomat, a hajadon lejányomat feleségű adom hozzád, Rongyos vitéz! Mer másképp nem tudták szólítanyi, mer úgy nézett ki, mind egy rongyos vitéz. — Ide hallgass, édes, kedves királyatyám, én a te országodbó vagyok. A király seggre esett, kínjába még a fődet is harapta. — Ne beszélj, kedves fijam, az én országomba egy ilyen vitéz ember?! Itten Magyarországon ? — Bizony — azt mondja —, én idivalósi születés vagyok. Szegény János, a falu végin a szegény cigánynak a fia. Rögtön elszédűt a király. — Az én országomban egy ilyen vitéz ember! Édes-kedvesem, szavamat adtam az egész világ előtt, hogy aki engem ettő a fátó memmenekít, feleségű adom hozzá a lejányomat. Én a szavamat, míg király vagyok, megcáfolnyi nem fogom. Itt van — azt mondja — a hajadon lejányom, húszesztendős, fogd meg a karját, oszt vigyed! — Ide hallgass, király! Nagyon fáj a szívem, hogy nemet kell mondanyi, de mé nekem messze az út, én mé most indúlok el világot próbányi. De hát előre nem mondhatok neked semmit, de ha a jányodnak valami jó partijá akad, nyugodtan menjen férhe, énrám — azt mondja — ne várjon egy percig se! Csak azt az egyet kihagyom: míg én odaleszek világot próbányi, apáméknak, édesanyáméknak innya, ennyi és teljes ellátás, még én vissza nem térek! Ha netalán nem gyónnék vissza, akkor is édesapámnak innya, ennyi legyen, míg ők élvést élnek — és a két bátyámnak! Ha ők meg akarnak házasodnyi — azt mondja —, segítsd ki őket mindenvei! Ne olyan szegény sorba éljenek, mind egyig éltek! — Ne félj, kedves fijam. Szegény János! Ha a Jóisten megsikerített avval, hogy az én országomba olyan vitéz ember született, mind te vagy, aki az országot memmentette attó a nagy fátó, én hűséges pajtásod leszek. Hát azt gondolod, kedves fijam, hogy én buta ember vagyok? Kilső országbó jártak idi vitéz emberek, mind tehetetlen vót. Apádval, anyádval ne félj senkit, ugyanazt a ruhát hordja, amit a feleségem, és a kastélyomba a lesz minden, amit te elrendelsz. Mindennek úgy kell lennyi, ahogy te elrendeled! — Én nem rendelek el semmit! Apáméknak rendes, megfelelő lakást, és akkor rendesen éljenek, úgy, mint a többi népség! A király állotta a szavát. No itt, igaz-e, a királyval lement a pincébe, megkóstolták azt a jó bort, berúgtak mind a ketten. Megittak vagy hétszáz-hétszáz litert egy-egy. Beütték a dongóját. Szegény János felemelte, eccerre megitt vagy nyolcszáz liter bort. Rendesen gyött ki a pincébő, meccsókolta a királyt. — Alattvalód vagyok, most má vitéz ember vagyok, szolgálom a hazámat, de nekem utam van még! Nekem me kell próbányi egy utat, olyat, hogy lehet, hogy többet sose gyövök vissza. 155