Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez

hova?" Bemegyen a királyi palotáho, jelentkezik a királyná, hogy mi járatba van. — Nézd, ide hallgass, kilső országi vitéz! Szegény, boldogtalan, mindenki próbákozhat. Aki a fát memmássza, aho a hajadon lejányomat feleségű adom. Csak a fa eltűnjön az országombó, maj ilyen szégyent nem éltem me soha. Még könyvbe is lapoztam, ilyesmi még nem történt soha senkivel se, csak épen velem. — No, én abba a járatba vagyok, hogy ezt a fát eltűntessem innen. — Kedves fijam — azt mondja —, előtted van. No, ott éccaka-nappal a népség mindég zsúfolva vót, mer a vitézek, igaz-e, gyöttek próbákoznyi, oszt elmentek. Ment az egyik, gyött a másik, ott mindég vótak. No itt, igaz-e, a cigánygyerek felhúzta az első papucsot. Megindút arra a nagy fára másznyi. Hét éccaka, hét szempillantásig egyhúzomba mindég mászott a cigánygyerek a fán. Úgyhogy má a népek lefeküdtek, még akkor se látták. Csak mikor dobálja le a papucsot, ahogy megyen felfele. Azt mondta a népnek, hogy mikor má kilencvenkilenc papucs lesz lent, akkor gondolhassák, hogy fent van. Még akkor is hét esztendőt kell neki másznyi, hogy a tetejit meffoghassa a fának. No itt, a népek ott éccakáznak, igaz-e, mindenki várja nagy izgatottan, hogy mi lesz. Apjaék, anyjaék is mind ott vannak. „Oj, ez a nagy vitéz ember, hogy tudott má oda felmennyi, arra a fára?" No itt, igaz-e, mikor Szegény János a kilencvenkilenc papucsot lehajintotta, hét éccaka, hét nap, míg a fa tetejibe ért. Mit lássa ő, hogy a fának a tetejibe egy kis aranyos kastély, olyan, hogy annak a teteji is mind tiszta, vont aranybó vót. Mikor bemegyen az ajtóra, betapos, egy lélek se a kastélyba. Látja ő, hogy abba a szobába az égvilágon semmi nincs, csak a fénykép kitéve, fekete gyászval behúzva. „Nézd má, drága Jézuskám — azt mondja —, ilyesmiket! Az égvilágon egy lélek se, csak az az egy fénykép!" Mikor elhúzza a függönyt rajta, azt a fekete függönyt, lássa, hogy az egyik ódaion a könnyi csurog neki, a másikon meg bánatosan néz. Világ Szépsége! Eccer csak azt mondja neki a jány a fényképről „Hallod, hallod, Szegény János, tudtam, hogy olyan bátor vitéz nincs az egész világon, mint te, aki engem felkeressen! Hétszáz éve, hogy én evvel a fával szökdösök a széles nagyvilágba, bolyongok. Engem — azt mondja — elátkoztak Világ Fájának, és nekem úgy kell bolyongnyi az egész világba, olyant keresnyi, aki engem memmentene, de még olyan vitéz ember nem született, aki énnekem a kastélyomba begyött vóna, aki az én fényképemet meglátta vóna. Ha te vótál olyan vitéz ember, ide hallgass! Minden hét esztendőbe gyön egy griffmadár, egy negyvenmázsás griffmadár mejjelentkezik. Nyugodtan gyön, biztosan gyön, majd úgyis tudja, hogy ezt a fát még ember, lélek nem mászta meg. De — azt mondja — mégis elgyön minden hét esztendőbe ellenőriznyi, hogy nem tanál-e itt valakit. Akit ő elkap. Szegény János, ott má mentség nincs. Ide hallgass, én téged elbútatlak, csak figyeld meg, milyen óriási! Mer olyan embert mé te a két szemedvei, míg a világ a világ él, úgyse látasz. Ide hallgass! Én rád nézek az egyik szemem vei, amelyik rí. Állj idi! Ez a könnycsepp a fejedre esik, olyan cseppnek válasz, hogy nekem te a képnek a hátáná elférsz! Ő má megérzi, mikor gyön. Ha mettanál, szétszakít. Ha má — azt mondja — erre hajlandó vótal, hogy a Világ Fáját memmásszad, olyan könnyen má ne pusztújj el! Ilyen utat megtettel, oszt cél nékű eredj vissza, ennek semmi értelme se vóna." 153