Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez

szegénységbe nyőt fel. én szintén abba. Nekőnk mindég ilyennek kell lennyi? — Bizony, ahogy a gyerek ette azt a száraz kenyeret, a szájábó futott a vér, ahogy a száraz kenyér szétvagdosta a száját. — Meg a népek is olyan pogányok hozzánk, hogy magyarán aztat adják nekőnk, amit a disznó se vesz be. A bíró meg olyan szigorú hozzánk, hogy me se mozdúhatónk. Ha nekőnk ez nem tetszik, azonnali száműzetésre vesznek az országbó. Hova menjőnk? — No, ide hallgass. Szegény János, szegény ember vagy! Ezer esztendeji itt állok ennek a rétnek a közepin — az egyik ódalam száraz, a másik nyess —, de te még errő egy gallyat se törtél le. Ezé én téged megjutalmazlak. Te ne szólj senkinek semmit, csak te tizennyolc éves korodig várjál! Meg engem ne hagyjal megsértenyi senkinek! Mer mikor tizennyolc éves leszel, majd megint mejjelenek neked ennek a fának a tetejin. De nehogy valamelyik bátyádat küdd ki, mer — azt mondja — végi az életednek! No, igaz-e, úgyis vót. A szegény gyerek beszégetett a madárral, elgyött az idő, a szegény gyerek fütyüve ment haza. Azt mondja az apja neki: — Mi bajod van, drága, kedves fijam. hogy te tennaptó itt mindé fütyörészve jársz haza? Mi ennek a titka, kedves fijam? Hazagyösz kifáradtan, me se tudónk kínányi, kedves fijam, anyád is hova menjen? — Nem bánom én, kedves apám, ha van ennyi, meg ha nincs is. Az a fontos, hogy mink egészségbe legyőnk, semmi bajónk ne legyen! Igaz-e, úgyis vót, az apja beletörődött abba. — Hallod-e, fijam, mi újság az országba a királyná? — Hát mi, édes, kedves apám? — Ó, fijam, olyan lovakat má te nem látol, meg olyan vitéz embereket. A nagy vasakbó meg a nagy izékbő ki sincsennek, fijam. Az egyik ilyen vitéz, a másik olyan vitéz. A király annak adja a lejányát feleségű, aki azt a nagy fát a kastélytó eltüntetyi. Mer ott a kastélyba — azt mondja — nappal is mindé sötétség van. A világbó a leghíresebb favágókat szegyik össze. Mikor belevágnak, olyan nagy ordítás, hogy az egész embernek rögtön meg akar hasadnyi a szívi: Fijam — azt mondja —, nem lehet megközelítenyi a fát mé bicskával se. Mihelyt belevágod, kedves fijam olyan egy ordítás, hogy aki ott van, még a szívirő is csepeg a vér. Kedves fijam, én nem tudom, hogy ebbő mi lesz, hogy a királyval mi lesz, belebolondúl-e? Ott van az a drága, szép jánya — itt a városba hurcolják a fényképit —, és ellene nem tudnak semmit se csinányi. — Kedves apám, ha azok a nagy vitézek nem tudnak semmit se csinányi, mink csak legyőnk magónknak nyugodtan! — Ügy, úgy, fijam, csak memmontam, hogy mi a hír, mer egész nap kint vagy a határba. Kedves fijam, én csak ennyit tudok mondanyi. No mind, igaz-e, a mese hazugság, teltek az évek. Mikor pontosan délbe elgyött a tizennyolcagyik esztendő, a madár vissza mejjelent a fán. — No, ide hallgass, Szegény János, fel vagy-e? — Én, édes, kedves madaram, épen most álmodtam veled. — No, ide hallgass, itt vagyok! A falu végin lakik egy öreg zsidó, a másik város végin egy öreg kovács. Hirdesd ki az öreg kovácsval, hogy amennyi vasdarabot tanál a városba, mind szedesse össze! Meg hirdessék ki, hogy akinek még egy kanál is van felegletes, még azt is adják oda! Ez a kovács készíjje ki neked ezt a papucsot, kilencvenkilenc papucsot, és ami az utósó vasdarabbó készül, a százagyik papucsot! Ezt a legtetején húzd fel a fának! Mer olyan vitéz ember má a világon nem született, aki a tetejit — azt mondja — megnézze. No, meg ide hallgass, még ezt is megmondom neked: annak a zsidónak az apjának 148